A beszámolónk némileg el fog térni a megszokottaktól, hiszen már majd két héttel vagyunk az esemény után és egy hete a szezonzáróról készült videó is napvilágot látott, amit néhány nap alatt több mint 900-an néztetek meg, így félő, hogy szavakkal nehezen tudnánk visszaadni az élményeket, amit a túra adott nekünk. Ennek ellenére mégiscsak úgy illik, hogy néhány bekezdésben írásban is megörökítsünk valamit az utókor, illetve a megkésett olvasók számára.

Szóval, a szezonzáró.
A csapatunk történetének 7. szezonbúcsúztató táborát tartottuk meg szeptember 28. és 30. között Szlovákiában. Korábban, 2006 és 2009 között négy alkalommal Bogács adott otthont az eseménynek, majd 2010-ben próbáltunk ki egy szlovák helyszínt, Liptovske Revuce település képében, amely a Donovaly-Ruzoberok tengely mentén található. Mivel északi szomszédainknál mind a szálláshelyek minősége, mind a baráti árai, mind a természeti környezet szépsége nagyon vonzónak bizonyult, így tavaly is ide utaztunk.

A két év alatt itt töltött 8 nap alatt alaposan megismertük a környéket, a túraútvonalakat, (na és a Molino Brdo-i Bike Park lejtőit), így idén, ha országváltásban nem is gondolkodtunk, egy másik régió feltérképezése jó elképzelésnek tűnt. Mivel a csapat két fő bázisát Budapest és Debrecen városa adja, így szempont volt a főhadiszállás választás során a két nagyvárostól való távolság is, amit 200 km körüli értékben maximalizáltunk. A terület adott volt, már csak a megfelelő szálláshelyet kellett megtalálni, amiben a limba.com oldal adott nagy segítséget, ahol több mint 3500 szlovák szálláshely található.

Péntek délben, 180 km-es utazás után már Rimakokova üdülőövezetében található, minden igényt kielégítő, négyszintes ház előtt gyülekeztünk, hogy nekivágjunk az első napi túránknak. Mivel nem akartuk vakon az ismeretlen területek meghódításába fogni, így az előkészületek során térképek, útvonalak átnézésével megterveztünk néhány lehetséges kört, így nem a helyszínen kellett rögtönözni.

Nyugat felé indultunk a házhoz közeli aszfaltos főúton, amiről a Sedlo Prasiva turistaút csomópontnál déli irányba tértünk le egy dózer útra a P jelzésre. A tekerés közben 3 kamerával készítettünk felvételeket, amelyek rögzítését és elhelyezését variálva, rengeteg nézetből megörökítettük a történéseket. A menet során áthaladtunk a Bykovo 1110 méteres csúcsán, majd több kisebb csúcs érintésével, és néhány patakátkeléssel Sedlo Prieraz-nál letértünk délkelet felé a Z, majd pár km után a K jelzésre. Közben volt egy defektszerelés is, hiszen a megszokott módon, miután egy megállónál kifényképezkedtük magunkat és indultunk volna tovább, vettük észre, hogy Bukinak elszökött a levegő a kerekéből.

Általános tapasztalat volt, hogy a jelzett turistautak mindenhol jól tekerhetők voltak. Néhol a vastag, buja aljnövényzet szőnyegként terült az úton, máskor a mély avar nyelte el a kerekeinket. Hosszas lejtőzés kezdődött, ahol Alex benyomott egy buktát, majd megérkeztünk Malinec településre, ahol furcsa jelenet fogadott minket. A központban valamiféle rendezvény lehetet, ahol egy körhinta forgott néhány gyerekkel néma csendben, minden jelenlévő helybéli egyetlen szó nélkül követett minket a tekintetével, az egyetlen zaj a körhinta nyikorgása volt – horror filmbe illő jelenet.

Mivel a napunk mélypontjához érkeztünk, azaz most voltunk szintben a legalacsonyabban, hosszas mászásra készültünk. Öt óra felé járhatott, így igyekeznünk kellett nehogy ránk sötétedjen, mert hiába a gondos tervezés, lámpa csak elvétve volt nálunk.  

A hatalmas Málinec-i víztározó mellett haladó monoton mászásunkat csak nagyon ritkán zavarta meg egy autó, egész úton mindössze 5-6 gépjárművel találkoztunk. Apró, néhány házból álló települések (Ipelsky Potok, Ipel, Vlcovo) érintésével küzdöttük le az előttünk lévő kilométereket és a folyamatos szintemelkedést. Újabb pihenőnk már félhomályban ért minket, ahol a változatosság kedvéért Dala fedezett fel egy defektet. A szerelés után GPS segítségével próbáltuk megsaccolni a hátralévő utat, amit a készülék légvonalban 7 km-nek számolt, így az emelkedő úttal és a fáradtsággal kalkulálva háromnegyed órára tippeltük a visszavezető utat. Tévedtünk.

Immáron teljes sötétségben haladtunk a célunk felé és gyűrtük magunk mögé a kilométereket. A GPS kijelzőjén szépen csökkent a hátralévő távolság, ám a rég lefagyott mosolyunk utolsó jele is eltűnt, amikor hosszú perceken keresztül nem csökkent az érték, sőt szép lassan emelkedni kezdett, jelezve, hogy immáron távolodunk. Minden tartalékunkat mozgósítva, kistányérra váltva próbáltunk haladni, és letudni a szerpentin okozta plusz hurkot és bónusz kilométereket. Nem a napi távval, nem is az őrült szinttel volt a gond, hanem azzal, hogy jóval rövidebb körre készültünk és minden táplálékunkat és folyadékunkat régen feléltük. Minden út véget ér egyszer, így 8 óra körül megérkeztünk a házhoz. A csapat egyik része a hűtőre, a másik fele a zuhanyra vetette magát, hogy kilenc körül a mozi szobában (mert, hogy ilyen is volt) gyűljünk össze egy jó kis filmnézésre.  

Éjszaka teljessé vált a társaság, ahogy a később érkezők is befutottak, így tegnapihoz képest megduplázódott létszámmal vágtunk neki a második napi penzumnak. A házunk mellett futó sípályát átszelve élvezetes lejtőzéssel érkeztünk Kokava Haj-ba, majd szintén egy fantasztikus úton Haj-ba, onnan még mindig lefelé, aszfalton Drahovára. Mivel a tervek szerint a mai napon több ezer méter feletti csúcs után egy 1400 méteres hegyet céloztunk, figyelembe véve, hogy 350 métere "estünk", hosszú mászásra rendezkedtünk be. A tervet most is felülírta a valóság, mert mikor mászásra gondoltunk, azt nem szó szerint értettük, de ne szaladjunk ennyire előre...

Észak felé haladtunk a K jelzésen. Néhol igen meredek, de végig tekerhető emelkedőkön jutottunk egyre feljebb. Változatos környezetben dózerutakon, ösvényeken haladtunk. Az utunkat tehenek kísérték együgyű tekintetükkel. A jelzett út egy kopár, birkák által simára nyalt hegyoldalban folytatódott, ahonnan pazar kilátás nyílt a mögöttünk hagyott szakaszra. Itt fedeztük fel a Paradise Hotel névre hallgató panorámás pottyantós WC-t ahonnan "munka közben" is kellemesen lehet nézelődni. Tolós szakasz következett, ahonnan lassan elértük a Cremos (982 m), a Zelena Brana (1164 m), majd a Tri Chotare (1141 m) csúcsát. Innen pazar fenyőerdőben vezető rész következett, ami kilométereken át hullámzott, és amely további csúcsokat fűzött csokorba.

Továbbra is a jelzett úton maradva, egyre izmosabbá vált az emelkedő, aminek tolás, majd cipelés lett a következménye, ugyanis a csúcshoz közeledve szinte gyalogosan is járhatatlan meredekségűvé vált az ösvény. Gyökerekbe kapaszkodva a biciklit magunk előtt tuszkolva vagy épp magunk mögöttünk felfelé ráncigálva küzdöttünk meg minden méterért, mintha egy függőleges falon másznánk. Egy órás küszködés után értünk el egy szintben haladó ösvényt, ahonnan elértünk a Klenovsky Vepor (1338 m) csúcsára, ahonnan mesés panoráma nyílt a lábunk alatt elterülő tájra.

A lejutás is nehezen indult, ugyanis a hegy másik oldalán szintén egy alig járható ösvény várt ránk, ám lassan elértük a jól járható szakaszt, ahonnan közel 800 méternyi szintet elvesztő lejtőzés következett Sedo Pod Vartou csomóponthoz. A hazajutást nehezítette, hogy egy gerincen még át kellett jutnunk, ahonnan szintén egy völgybe kellett legurulni, hogy megkezdhessük a házhoz vezető mászást, így kikerülhetetlenül állt előttünk jó párszáz méternyi (2x400 m) mászás. 

Szintén általános tapasztalat volt, hogy a szlovák falvakban nincsenek közkutak, így hiába érintettünk lakott területeket, nem tudtunk ivóvízhez jutni, pedig a készleteink jelentősen megcsappantak, azért éltünk a mindenhol jelenlévő almafák gyümölcsei által kínált lehetőséggel és almát fogyasztva spóroltunk a kulacsunk tartalmával. Tovább haladva a helyiek figyelmeztettek, hogy errefelé medveveszély van és vigyorogva nézték, ahogy ismét bevetjük magunkat az erdőbe. Mászás-mászás-mászás. A nap ismét lebukni készült, így sietősre fogtuk. A gerincet elérve, gyorsan a lejtőnek fordultunk és a nagy sietségünkben a jelzett útvonalat is elvétettük, igaz a GPS szerint azzal párhuzamosan haladtunk a völgy felé.

Egykor fényes iparú településre értünk, ahol betört ablakú gyárak, elhagyott telephelyek, romos gyárkémények jelezték a szebb régmúltat. A falu egyik emelkedő utcáján egy helyi srác montival egykerekezett felfelé, majd amikor felért, visszafordult és kezdte előröl. Mi hangos bíztatással jutalmaztuk a produkcióját, amit látva gyorsan el is szégyelltük magunkat. :-) Betonon folytattunk a hazavezető utunkat, szerencsére a következő településen találtunk egy csapot, ahol feltöltöttük a vízkészletünket.

Lassan ismerős részhez értünk, hiszen reggel erre jöttünk, csak, ami akkor lejtő volt, az most mászásként várt ránk. A közben leszálló sötétséggel az előző nap szerzett rutinunkat felhasználva, különböző fejlámpákkal és világító/villogó eszközökkel vettük fel a harcot. A 400 méternyi emelkedőhöz kellő motiváció volt a jól megérdemelt vacsora és a meleg zuhany víziója. Kissé szétszakadva érkeztünk a szálláshoz, ahol összevártuk egymást és a hátul jövőket hangosan buzdítottuk az emelkedő végének kitekerésére. A forgatókönyv hasonló volt az előző napihoz: közös vacsora, lazítás és mozi. 

Mivel a vasárnapba a hazautazásnak is bele kellett férnie, így a harmadik túránkat nem terveztük túl hosszúra. Az első napon már megismert aszfaltos szakaszon kezdtünk, ám most ellenkező irányba, északra tértünk le róla. A környezet valószínűtlenül zöld volt, amolyan háttérkép-szerűen giccses. Követve a jelzéseket egyre mélyebbre jutottunk az erdőben, ahol az utat egyre több bedőlt fa, csörgedező patak nehezítette és az aljnövényzet is megsűrűsödött a kerekek alatt. Lápos, mély területre tévedtünk, ahol az út már csak gyalog volt járható. Fák között kacsázva, bokrokon átbújva, tőzeglápon egyensúlyozva jutottunk egy főútra, ahonnan ismét tempósan tudtunk haladni. 

Nem sokára kiértünk egy nyílt területre, ahonnan eljutottunk a Ciertaz (1102 m) csúcsára. Mivel spórolnunk kellett az idővel, és nem akartunk beleszaladni egy komolyabb kerülőbe, részben a P jelzésen, részben erdészeti és dózeros utakon Polianky falucskán keresztül, a Drahova csúcs (1118 m) alatt elhaladva ereszkedtünk le a jól ismert Kokava-Haj településre, ahonnan ismét a tegnap megmászott sípályát követő emelkedőn kapaszkodtunk vissza kb. fél kettő tájban a szállásra.

Nem maradt más hátra mint a fürdés, az összepakolás és a búcsú. Mindig megemlítjük és most is csak hangsúlyozni tudom az ilyen jellegű táborok fontosságát. Elég csak a túrák vagy az együtt töltött napok után végig nézni az arcokon vagy egy kicsit befelé figyelni és máris megértjük, megérezzük, hogy miért érdemes ezeket a túrákat szervezni vagy részt venni rajtuk.

A bevezetőben említettem, hogy ez a beszámoló más lesz mint a többi – nos, nem lett az. Gondoltam, hogy néhány tőmondattal, tömören összefoglalom a történéseket, ám nem jött össze és ismét megeredt a „írókám”. Végezetül ajánlom mindenki figyelmébe a bevezetőben már említett videót, ami a három nap során készített felvételekből került összeállításra és sokkal élvezetesebben adja vissza a szezonzáró hangulatát, mint a fenti sorok.

Most következik a cyclocross szezon, amelyen többek terveznek részt venni a csapatból, aztán egy-két hónap csend és felkészülés jön, hogy tavasszal egy hasonló tábor keretei között ismét előröl kezdjünk mindent. :-)

Beszámoló: Fülöp Miklós
Fotók és videó: Csete Sándor, Fülöp Miklós