A 11. Mátra Maraton sokáig emlékezetes marad számomra, de nem csak az elért helyezés miatt. Rosszul indult a napom, fél 4-kor ébredtem, és mivel nem tudtam visszaaludni, igen korán indulva, nem sokkal 7 után meg is érkeztem a helyszínre. A rajtig az időt szundikálással, kávézással, evéssel, illetve az új pálya szinttérképének memorizálásával töltöttem. Érdekes, hogy a szokásostól eltérően, ekkor (még) a versenyszellem bennem a nullához konvergált. Pici aggodalom is volt bennem a technika miatt, (mint később kiderült nem alaptalanul), ugyanis előző este új tubeless gumikat raktam fel, és gyanús volt, hogy szép lassan szökik a levegő. Mikor a verseny után hazaértem, már alig volt bennük valami, hihetetlen szerencsén múlt, hogy kibírták azt a nem éppen sétagalopp másfél órát. De erről majd később...

Mindezek az aggodalmak persze szertefoszlottak, amikor rajtra készen a szokásos 35-40 perccel a start előtt beálltam a hosszútávosok mögé, a minél jobb rajtpozíció elfoglalása érdekében. Már egészen megszoktam, hogy majdnem a fél versenytáv idejét várakozással töltöm, rendszerint a tűző napon. Nonszensz, nem? De nem telik el hiába az idő, mert ilyenkor okosan felmérem az ellenfeleket, akikre feltétlenül figyelni kell. Meg is találtam őket: Dallos Kornél, a szinte örökös dobogós, többszörös győztes - rá fentem a fogam leginkább-, Filó Andris, aki nem tudtam mire képes, illetve legnagyobb sajnálatomra nem találtam Pálmai Zséét, akivel bár nem egy korosztályban vagyunk, de igen jókat szoktunk meccselni, hogy csak párat említsek a sporttársak közül. Valamint titkon reméltem, hogy a „kicsik” (értsd: a beszólított profi U17+U19 –esek) közül is egyet-kettőt elcsíphetek.

Itt jegyzem meg, hogy mindezek előtt találkoztam a csapat többi tagjával is, a szokásos gyülekezőhelyen, Laci autójánál: Jucust, Orsit, Tomit, Alexet, Zolit és Bukit üdvözölhettem itt, illetve Annával és Zitával máshol futottam össze. Ilyenkor 3-4 hétre, (a legközelebbi versenyig) kb. 3-4 perc alatt kibeszélgetjük magunkat, minden jót kívánunk, és elbúcsúzunk. Annyi azért átjött, hogy a csapat egyes tagjain tagadhatatlanul a szezonvégi fáradtság jelei mutatkoznak. :-)

Mielőtt a verseny ecsetelésébe kezdenék, összefoglalnám a rendezéssel kapcsolatos dolgokat.

Szervezés: szerintem kifogástalan.

Pályajelölés: nekem volt vele gondom. Ez persze lehet, hogy egyedi eset, mert én elég rosszul tájékozódok verseny közben. Engem zavart, hogy hosszú szakaszok voltak jelölés nélkül. Ez elbizonytalanított és egyszer megállásra kényszerített.

Itatás: nem tudom, engem nem érint, nem szoktam igénybe venni.

Verseny: a továbbiakban az általam megélt formában következik egy igen intenzív verseny leírása. Elnézést mindenkitől, ha untatom ezzel, illetve ha néha zűrzavaros vagyok/voltam.

Lassú felvezetéssel kimegyünk a 24-esre, a pofozkodás már a kivezetőn megkezdődik, én próbálok minél több embert megelőzni. Sok az önző, versenyzést hírből sem ismerő kerékpáros. Őket elkerülöm, ebben van rutinom. Kb. 6-10. helyen lehetek, a felvezető autóban Eisenkrammer Karcsi ül, piros zászlót lógatva ki az ablakon, jelezve, ki a főnök. Ez amolyan apróság, de nagyon tetszett!

Pár másodperc múlva a gyeplőt elengedtük. Ez az a része a versenynek, amit legkevésbé szeretek, próbálom túlélni, de menni kell, mert itt eldőlhet az egész verseny. A cél: megragadni az elsőkön. Szerencsére hamar lejtő jött, így befogtam az élbolyt. Aszfaltos lefeléken, ami a pálya első szakaszát jellemezte, egyértelműen gyorsabb voltam az elöl álló U17-19-es fiúknál, így beálltam mögéjük és gurultam, pihentem. Ez a szakasz aszfaltos fel-le részekből állt, amit a rendezők változatlanul hagytak. Az első pár km így telt, cserélődtek a pozíciók, kialakult az élboly. A többiek, akik közül páran igen sportszerűtlenül, bután viselkedtek kezdtek lemaradozni. Ekkor fel tudtam mérni az erőviszonyokat is: elöl a „kicsik”, mi masterek rakjuk a kereket rájuk, ha tudjuk. Általában ez a helyzet rövidtávon. Néha egy-egy felnőtt beékelődik.

Felzárkózik Dallos-kolléga, majd beáll elém. Tartjuk a lépést, 10-15-en lehetünk. Pulzus az egekben, de kicsi tartalék még van. Ez kellett is, mert elől tempót váltottak a fiúk, Dallos megy velük kissé lemaradva. Ekkor kellett döntenem: vagy megyek így tovább, és nem hajtom túl magam, mert a tempó nagyon erős volt így is, vagy kockáztatok, hogy esetleg nem bírom, de rakom a kereket. Döntöttem: megyek! 

Felzárkózunk az élbolyra, újra együtt megyünk. Lenézek az órára, pulzus: 180! 2-3 híján a maximum! Tudok pihenni kicsit, és így megyünk kb. 7 km-t, közben kezdünk leszakadni a fiúkról, de ők is szegmentálódnak nagyjából 2+2 formára. Kb. 6-7. lehetek. Ez így megy az első meredek köves emelkedőig, ahol Kornél nem tud felmenni, le kell szállnia, én felküzdöm magam. Itt volt előttem utoljára.

Ismerős, és új szakaszok váltják egymást, majd hamarosan egyedül találom magam egy nagyon gyors erdei úton. Ekkor álltam meg, mert azt hittem eltévedtem. Nem meglepő módon utolértek, de tartottam a pozícióm. Lefelé mentünk, megint kiépítettem egy kis előnyt. Ezzel egy fontos információval lettem gazdagabb: gyorsabb vagyok lefelé a mögöttem lévőknél. Ez kissé megnyugtatott, mert tudtam, hogy felfelé még bőven befoghatnak. Nem lazsálhattam, ahol tudtam tekertem lefelé is, minden métert kihasználtam szó szerint. Csak a technikás letöréseken „pihentem”.

Kétnyomsávos erdészeti út következett, ahol lőtávolba került az élbolytól leszakadó két sporttárs. Tudtam, felfelé esélytelen vagyok velük szemben, csak most lefelé tudom őket megfogni. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem sokan vannak előttem, és azok közül egyik sem master. Valószínűleg.

Hamar utolértem őket, és azzal a lendülettel udvariasan távoztam is. Nem sokkal ezután hirtelen jobbra, nagy tempóról fékezve kellett befordulni kistányérra váltás közben. Első lánc leesik. Leszáll, visszatesz, káromkodik, fiúk elmennek. Ez az emelkedő legalja, hosszú, meredek, néha újszülött-gyerekfej nagyságú kövekkel tarkított felfelé következik. Felszállok, megyek tovább. A másik két láncleeséshez már nem kellett leszállni, csak lassítani. Ránézek az órára: 20,5 km, még kb. 12 km van. Ez volt a feketeleves. Még soha ennyire nem vártam egy verseny végét, mint most.

Kemény fel-le következett, sok új résszel. Valahogy utolértem az egyik sporttársat, az előző kettes bolyból, lefelé megelőzöm. Kezdek dekoncentrált lenni, valamelyest csökken a teljesítményem. Nagyon kemény emelkedők, a tempó még mindig nagyon feszített, kitekerem mindet, nincs leszállás, nem is lehet, az pozícióvesztést, ritmusvesztést jelent. Tarkómon érzem minden egyes felfelén az üldözőm leheletét, de elmenni nem tud. Lefeléken lélegzethez jutok, lemarad.

Nagyon lassan telnek a km-ek, itt van mögöttem, egy-két alkalommal majdnem megelőz. Nem tudtam, hogy ki ő, lehet, hogy a dobogóm múlik azon, ha elengedem?! Ez a gondolat kavarog a fejemben. Később kiderült, hogy más kategóriában van.

Megint ismerős hely jön, turisták, közel a cél, gondoltam. Fás, ligetes, patakos, fahidas szakasz. Most már tényleg nem sok, szenvedek nagyon, nincs erő a lábamban, ilyen még nem volt velem. Hátranézek: itt van mögöttem. Éreztem, sőt tudtam, ha összeszedem magam, meglehet a dobogó. Győzelemről ekkor nem is álmodtam. Nem tudom, hogy hogyan, de tempót váltok, féltem a kis dobogós helyem. Végre beérek a parkba, mintha egy évszakot vártam volna, nincs mögöttem senki. Megkezdtem a szerpentin leküzdését, ezt már szinte kiállva, meglesz, igen. Vagy mégsem? Az utolsó falszerű kaptató feléig felmegyek, majd feltolom. Kár volt. Csak tolni kellett volna. Szállnék fel, de a lánc be van szorulva, hozza magával a középső tányér. Hangosan káromkodok!

A célig kb. 100-120 méter, mellém ér a sporttárs, végre szabad a lánc „felugrok”, visszaelőzöm. Ezzel még nincs vége. Hatalmas hiba következett: rosszirányt választva, egyenesen előre, a parkoló felé mentem, nem jobbra a célegyenes irányába. Ezzel el is vesztettem a csatát és talán a dobogót is. Nem így történt!

A győzni akarást, a célvonal átszakításának elsőségét felülírta a sportszerűség: a cél előtt bevárt a Tisztelt Versenytársam, majd egyszerre, kézen fogva mentünk gurultunk át a célvonalon. A verseny végét jelző csíkon áthaladva, egymás szemébe néztünk és megköszöntük egymásnak a meccset, amit ezúton is megteszek. Később az eredménylista böngészésekor, fény derült a sporttárs személyére is: Palumby Zsombor (ZKSE).

Úgy gondolom, az elért eredmény mellett megint sokat tanultam a sportszerűségről, versenyzésről, egymás iránti tisztelet fontosságáról. Végezetül köszönöm mindenkinek a bíztató szavakat és a gratulációkat.

Beszámoló: Imre Szabolcs

Ráadásként következzen Pásztor Laci beszámolója, aki a hosszútávot teljesítette:

Az idei Mátra Maratonon csapatunk igen aktívnak mutatkozott a részvételt illetőleg, remélem, hogy ezúttal senkit nem hagyok ki a felsorolásból (voltak, akik csak lélekben voltak velünk, mert bár a végleges eredménylistán ott voltak, mint befutók, de testi valóságukban a Börzsöny emelkedőivel küzdöttek). Rövidtávon: Jucus, Enikő, Zita, Juhász Peti, Háden Tomi, Imre Szabi, Wágner Balázs, középtávon: Orsi, Anna, hosszútávon: Zézó, Buki, Alex és jómagam.

A reggeli indulás a már szokásos brigád felszedésével telt és az utunk is nyugalmasan volt. Megérkezve a verseny helyszínére, már nagy volt a nyüzsgés és mivel most csapatsátrat nem vittünk magunkkal, kicsivel több időnk maradt a felkészülésre. A többiek is szépen sorban jöttek oda hozzánk, mert ilyenkor a kocsi a "csapatsátor, tábor". Szabi már bőszen melegített és készült a nagy megmérettetésre, de pár percre ő is odagurult hozzánk egy köszönés erejéig. Buki meg én még erősen az álomkórral küzdöttünk, Tomi pedig az esti buli utószele és a hajnali "nagy fehér mikrofon” ölelgetésének hatása alatt volt még kissé. Szerencsére ezek a gondok csak Bukinak okoztak problémát a verseny alatt. Ő sajnos, a csapat által már jól ismert Kétkerék Vendégháznál kialakított frissítőnél Zsolt útmutatása alapján visszagurult a start/cél területére és leadta a rajtszámát. Zézó is erre a sorsa jutott, neki a technika ördöge okozott megoldhatatlan problémát.

A versenyzőket új nyomvonal és rajtidő várta. A hosszútávosok után 10 perccel indultak a rövidtáv teljesítői majd fél órával később a középtáv is nekivághatott a kijelölt nyomvonalnak. A nagy meleg és szárasság miatt, Orsik említették, hogy nagy a por a pályán, de nem gondoltam volna, hogy ekkora. Persze ezek mind a szűk egynyomos lefeléken mutatták meg kellemetlen arcukat és okoztak sokaknak gondot, problémát. Nem lehetett tudni, mit is rejt a homok. Sok kanyar a vége felé, már igen csak ki volt járva és hát a bringa így nem mindig arra ment, mint azt a versenyző gondolta volna. Még az elit riderek is potyogtak kifelé és adták fel a versenyt sorjában. A hosszútáv egyik részén pedig volt egy köves szakasz, ahol én is eldőltem, mint a kivágott fa, de körülöttem mindenki. A lejtők sok helyen átcsaptak DH-s részbe, de bevallom, nekem tetszett az új pálya, még ha néhol a "penge élén" táncoltam is.

A vége előtt kb. 20 km-el utolértem egy Cube-os srácot, akivel a célig ki-ki meccset vívtunk, ám a végén sikerült 20 másodperccel megelőznöm. Orsi utólagos elmesélése alapján az egyik emelkedőn úgy húztunk el mellette, mint a "gyorsvonat", pedig szerintem inkább csak egy motorkocsi sebességével haladtunk, Ő pedig tolta a bringát. :-)

A célterületre megérkezve Jucus és Tomi szurkolt teli torokból és buzdítottak az utolsó 200 méteren. Jó érzés volt megérkezni és megtudni, hogy Szabi végre valahára a sok edzésnek és kitartásának köszönhetően összetettben az 5. míg kategóriájában végre bezsebelhette az első helyezésnek járó elismerést és trófeát. És az abszolút elsőtől csak 5:41-et kapott, amit lássunk be nem sok idő. Legalább jövőre meglesz a következő cél! Jucus sajnos lecsúszott a dobogóról, de ő ezt nem sajnálta, mert így viszont végig élvezhette a versenyt. Buki és Zézó feladta, Orsi fáradtan, de jókedvűen érkezett meg, Alex pedig szintén megviselten támasztotta a kocsi oldalát beérkezése után. A többiekkel sajnos a cél után már nem találkoztam, így nem tudom ők, hogy élték meg illetve át a versenyt.

Sok embert láttam az árnyékban pihegni és frissíteni illetve sokan fel is adták a versenyt, ami érthető is volt a körülmények tükrében. Nehéz volt nagyon, de összességében én nagyon élveztem.

Beszámoló: Pásztor Laci

Fotók: KeZso, Hostya Zoltán