A történetem december közepén kezdődött, amikor a párom rávett, hogy készüljek fel és vágjak neki a Salzkammergut Trophy B távjának. Ennek megfelelően már az alapozás során is megpróbáltam eszerint kalkulálni, bár ez a munka mellett nem volt olyan könnyű. Hogy közeledett a verseny egyre többször fogalmazódott meg bennem a kérdés: biztos, hogy kell ez nekem? 

Július 12-én, hajnali 5 órakor indultunk el a mesés Ausztriába. Már akkor sem volt csodás az időjárás, de reménykedtünk, hogy kint biztos jobb lesz. A szállás elfoglalása után, a jó idő reményében elmentünk megnézni a Gosau-i tavat. A hegyek látványa szinte sokkhatásaként tárult a szemem elé, nagyjából 5 méterenként álltam meg csodálkozni, nem hittem el, hogy ilyen szép helyen vagyok.

A pénteki nap délelőttje Bad Goisern és környékének bejárásával telt, illetve a pálya egy részét is megnéztük (már tudtam, hol fogok lerohanni a sziklás részen). Délutánra mintha elvágták volna az esőt és olyan meleg lett, hogy furcsa is volt. Pontban 15 órakor átvettünk a rajtcsomagot (hozzá kell tennem, hogy kb. 1 percbe sem telt), majd átballagtunk a tésztaparti helyszínére, hát ezen a téren is lenne mit tanulni itthon.

Később a szálláson rendbe raktuk a bringákat, hogy ne másnap kelljen vele bíbelődni. Ekkor még jó idő volt, de már sejtettük, hogy másnap nem lesz ilyen szerencsénk. Próbáltunk korán lefeküdni, hogy minél kipihentebbek legyünk, ami a puha ágyon nem igazán sikerült.

A verseny reggelén 5-kor keltünk, én már eléggé izgultam, hogy legalább ne esőben keljen elrajtolni. Fél 8 körül már a versenyközpontban voltunk ahol kb. 14 fok fogadott mindet és eléggé lógott az eső lába. A mi rajtunk 9 óra 5 perc kor volt, előtte Dala odajött hozzánk, egy pár szóra, majd nem sokkal később el is indult a mezőny…

Az első mászás nagyon tetszett, még a nap is sütött néha, néhol még 15-17 fokot is elérte a hőmérséklet. Bambultam jobbra-balra, néztem a tájat, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Ez egy 10-11 km-es szakasz volt aszfalt, illetve jó minőségű sotter. Az első frissítő után jött az első, szintén sotteres lefelé. Ezen a részen eléggé óvatos voltam, mert a fél méter széles, jól kijárt úton kívül a sodrós kavicson a bicó nem volt túl stabil.

A második Hittenechalm-i mászást gond nélkül sikerült abszolválni. Ezt követően ismét egy meredek mászás következett, majd egy jó kis DH pálya, ahol sok kő, sok gyökér, meg sok sár fogadott. Itt persze, mint mindenki más is, a fákba kapaszkodva próbáltunk leereszkedni. Ezen a részen átevickélve nem sokára jött a verseny szimbolikus helye az Örök Fal. Az Ewige Wand előtti lefele olyan sötét volt, hogy nem sokat lehetett látni az útból. A sziklába vájt úton, ahonnan mesés panoráma tárult elénk, csak néhány pillanatra tekintettem ki a tájra, mert a kövek elég csúszósak voltak és arra kellett figyelnem.

Ezt a részt nagyon élveztem, azonban nem volt idő a pihenésre, mert köves, gyökeres lejtő következett. Ekkor bekövetkezett az, amitől tartottunk: elkezdett szitálni az eső. Úgy döntöttünk, hogy inkább most vesszünk fel az esőkabátot, mint később átázva. Nem sokára Lauffen-be értünk, ahol egy lépcsősoron át egy hídra értünk, ahonnan sietősre kellett venni a figurát, mert az első limit pontot el kellett érnünk. Nem esett jól a ritmusváltás, de muszáj volt, hogy végig tudjak menni az egész távon. A nagy sietésben a tó melletti úton, sikerült majdnem elesnem egy gyökéren, de csak eldőlés lett belőle. 

Nem sokára elértük a limit pontot, bő 20 perccel a szintidőn belül. Ezután jött a sík szakasz, ami persze csak a térképen volt sík. Itt próbáltam pörgetni, mert kicsit már kezdtem a lábaimat érezni. Lassan elérkezett a sóbányai mászás is, ekkor már szakadó esőben. Az út mellett, az eső ellenére is rengetegen szurkoltak és buzdítottak minket. A 15- 20 %-os emelkedőn kezdetben még sikerült tekerni, de egy idő után inkább tolást választottam, mert úgy gyorsabb volt. Amikor elértünk a műutas részhez, csak néztem, hogy hogyan fogok ott felmenni. Nem tudom, hogy a profik itt miként mennek fel, én majdnem négykézláb másztam fel. A következő hosszú-hosszú mászás már kevésbé volt meredek, mint a sóbányához vezető és a hangulatom is jó volt. A frissítőkön előszeretettel ettünk a sóskifli csücsköt, illetve kólát, ami pszichésen illetve testileg is felfrissülést hozott. Több helyen vízeséssé duzzadt patakokat láttunk az út mentén.

Szép lassan felértünk a Roßalm-i hágóhoz, ahonnan hosszú lefelé következett. Itt merült fel bennem, hogy kesztyűt kéne váltani, mert már kezdenek elmerevedni az ujjaim, ez meg is történt a következő frissítőnél. Mivel folyamatosan esett és túl meleg sem volt a lejtőzés alatt teljesen áthűltünk, már alig vártuk, hogy emelkedjen az út.

Lassan elérkezünk az utolsó nagyobb mászáshoz, ami már nem nagyon hiányzott. Mivel ekkor már túl voltunk az utolsó limit ponton, az időnkkel nem kellett foglakozni, csak a biztos célbeérésre hajtottunk. Az utolsó hegy nem esett jól, kezdtem fáradni, a térdeim is fájtak. de ekkor már csak a célba érés lebegett a szemem előtt. A végére még a nap is kisütött és száradni is tudtunk kicsit. Az utolsó, Bad Goisern-be vezető aszfaltos szakaszon szinte csak gurulni kellett. Még pár kanyar a városban, majd egymás kezét fogva, a hangos köszöntés közepette, átgurultunk a célvonalon. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt. A fáradságot annyira nem is éreztem és nagyon örültem, hogy ott vagyok a Salzkammergut Trophy „ziel” felirat alatt. :-)

Úgy érzem a 115 km-es táv és a 3500 méternyi szintkülönbség leküzdésével ismét léptem egy szintet önmagamban, ahonnan még mindig van feljebb. Jó lenne jövőre több ilyen versenyen részt venni, mert úgy érzem, hogy megfertőzött valami! Nagyon jól éreztem magam a Trophy-n! Elszánt voltam és végig akartam csinálni. Nagy kihívás volt számomra, mert még ennyit nem tekertem versenytávban, illetve szintben sem. Nagy élmény volt és örülök, hogy végre kijutottam a legendás Trophy-ra. A páromnak nagy köszönet, hogy tartotta bennem a hitet és bízott bennem, hogy végig tudom csinálni. Este SMS-t kaptam Bukitól és Alextől a csapat nevében: nagyon jól esett, hogy gondoltatok rám én is gondoltam rátok!

Beszámoló: Halász Anna