A tavalyi beszámolónkban már sok szépet és jót leírtunk az Erdőbénye Drótszamár Fesztiválról, amely az elmúlt év egyik legjobb eseménye volt számunkra, így evidens volt, hogy idén is a Tokaj-hegyalján töltjük július második hétvégéjét.

A történetünk július 6-án, Füzesabonyban kezdődik, ugyanis itt találkoztunk Alex-szel, aki Nagykőrösről indult, én pedig a fővárosból közelítettem Erdőbénye felé. Hogy ne külön autóval menjünk itt egyesítettünk erőinket és átcuccoltam hozzá, az autóm pedig a buszállomásnál leparkolt vasárnapig. Mielőtt tovább indultunk volna betértünk a Zöld Ász presszóba, ahol Alex egy kávét én pedig egy energiaitalt kértem. Amig megittuk az élénkítő italunkat végig néztük, hogy néhány helybéli hogyan hajt le egyetlen szempillantás alatt, a közel 40 fokban 3 dl fehérbolt (PET palackból kimérve), illetve ugyanilyen mennyiségű "vörösboroskólát", amelyért kereken 100 Ft-ot kért a pultos hölgy.

Élményekkel felvértezve vettünk az irányt Erdőbénye felé, ahova 5 óra körül meg is érkeztünk és elfoglaltuk a Füveskert turistaházban a szobáinkat. Nem vártuk a többieket, hanem gyorsan mezbe vágtuk magunkat abban a reményben, hogy a pálya valamely szakaszát megnézzük. Kezdésnek feltekertünk a másnapi maraton helyszínéül szolgáló Béres szőlőbírtokra, ahol tucatnyi ismerőssel, fröccsel és töltött káposztával találkoztunk, ami alapjaiban átírta a bringázásról szőtt terveinket. Mondjuk az elhatározásunk komolyságát jól jelezte, hogy Alex szalmakalapban indult a pályabejárásra...

A délután és az este további részét eszem-iszommal és beszélgetéssel töltöttük a Béres bírtokon, ahova folyamatosan érkeztek a barátok, ismerősök, szervezők és indulók. Közben Orsiék is befutottak Debrecenből és ők is csatlakoztak hozzánk. 9 óra felé már nagyjából félszázan lehettünk. Szélfújással, villámlással megérkezett a várva-várt csapadék is, amely heves esőzés formájában jött és egész kellemesen lehőtötte a levegőt, bár sejtettük, hogy a lehülés csak átmeneti lesz és másnap ismét forrósággal nézhetünk szembe... 11 körül indultunk vissza a szállásunkra, hogy nyugovóra térjünk.

Szombat reggel 8 után ébredtünk, nem kellett sietnünk, hiszen 11-re volt a rajt meghirdetve. Bevásároltunk a helyi boltban, majd tojásrántottát készítettünk reggelire.

Fél 10 körül tekertünk fel a rajtterületre, ahova Laciék már felállították a csapatsátrat. A csapatból végül heten gyűltünk össze: Jucus, Orsi, Pásztor Laci, Nagy Zsolti, Dala, Alex és én, viszont nagyon hiányoztak a debreceni barátaink Oszi és Röfi, akiknek itt lett volna a helyük...

A 11 órai rajtunk szinte a sátrunk elől indult. Egy platós felvezető teherautó volt hivatott a mezőnyt lassú tempóban átvezetni a településen, amelyen Fejes Miki, a szpíkerünk, egy nagy karfás székben hangosbeszélővel felszerelkezve foglalt helyett és tartotta szóval a kerekeseket, ameddig elértük a faluból kivezető emelkedőt, ahonnan az éles rajt ellövésre került.

Én a negyedik sor tájékán lehettem, így a meglóduló élmezőnnyel tartottam, bár a lassú felvezetés (értsd úgy, hogy tényleg lassú) során az első sorokba keveredő kislány okozott némi riadalmat, akit gyakorlatilag az egész mezőnynek meg kellett előznie az egyre szűkebbé váló emelkedőn.

A maraton hosszabbik távja két körből állt, egy 35 km-es nagyobból – ez volt a rövidtáv penzuma -, illetve egy 20 km-es kisebb körből, melyek jellegüket tekintve jelentősen különböztek egymástól. Míg az első kör erdős, hegyes, jobbára lendületes, jól járható utakon vezetett, addig a második kanyar tűző napon a szőlődombokon tekeregve haladt.

Mivel az elmúlt hetek időjárására a kánikulai forróság volt a jellemző, így ezzel a tényezővel mindenképpen számolni kellett. Az előző napi rövid, de intenzív esőzés nyomait azért éreztük a pályán, elsősorban az erdősebb részeken tócsák formájában és az utak sem porzottak, ami mindenképpen jó volt.

A táv első 10 km-e jobbára emelkedett, itt kimondottan jó tempóban sikerült haladnom, csapattársakkal nem találkoztam. Pár kilométeren keresztül Mankával haladtam, aki egy gőzmozdonyt megszégyenítő zihálással tekert, ami alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni neki a menet. Ez csak akkor jutott eszembe, amikor megelőzött, majd szép lassan kiúszott a látómezőmből…

A Tállyai Hideg-kúthoz vezető szakaszt jól ismerem, az itt lévő frissítőponton szusszantam kicsit, Csire Sanyival váltottunk pár szót, majd indultam tovább. A Hideg-völgyben vezető régi, széteső félben lévő, itt-ott kőzúzalékkal feltöltött út enyhén lejtett, így jó tempóban lehetett haladni, egészen a Bánya-déllő felé letérésig, ahonnan ismét mászás következett.

Jól éreztem magam, jól is haladtam, ekkor még nem sejthettem, hogy a vége nem lesz ilyen mókás. Nem sokára megérkeztünk Aranyosi-völgyet lezáró sorompóhoz, ahol egy izgalmas technikás szakasz után következett a kedvenc részem, ahol dombos, füves mezőkön lehetett ereszteni a bringát vissza Erdőbénye felé.

Hiába ismerem jól a környéket, egy elágazásnál nem figyeltem, illetve az előttem haladó Bringabandás srác kerekére koncentráltam, így hagytam magam rossz irányba vezetni. Miután egy jó kis mászás után egy tisztásra értünk már tudtam, hogy elnéztünk valamit: fordulás és gurulás vissza. A helyes irányt egyből megtaláltuk, nem is értettem, hogy hogyan tudtuk benézni a dolgot. Na, de sebaj, irány a falu!

Patakátkelések, ahol Tirszin Jani fotózta a mezőnyt, majd a falun keresztül aszfalton folytatódott az út a Béres Szőlőbirtokra. A falun áthaladva kezdtem magam egyre furábban érezni: a gyomrom gombóccá zsugorodott és mintha kövek kerültek volna bele (pedig csak zselé lehetett benne), a fejemben pedig furcsa nyomást éreztem, de mivel a lábaim vittek, nem kezdtem aggódni. Egészen a befutó előtti köves szakaszig, ahol már émelyegtem, de gondoltam a kör végén lévő frissítőnél majd helyre rázom magam.

Így is lett, amíg ittam pár pohár vizet, addig a kulacsomat töltötték a lányok és a fejemre borítottak egy flakon vizet. Épp indultam, amikor Danó Peti lépett oda hozzám és közölte, hogy csapatsátrat valamilyen titokzatos forgószél magával ragadta és teljesen összetörte… Oké! Majd elmorfondírozok rajta a második körön. 

Megindultam a szőlők között vezető úton, ahol a meredek emelkedőn a versenytársak már bőszen tolták a biciklit. Én nem terveztem tolást, így felkúsztam a kaptatón, bár a tetejére teljesen elfogyott a levegőm. Illetve volt levegő csak 40 fokos és égette a tüdőmet a perzselő napsütésben. Kis szintút a tőkék között majd újabb mászás. Egy kaszált füves emelkedőn jártunk, amikor úgy éreztem, hogy a lábaim kocsonyává válnak és nem bírok tovább haladni. Megálltam, és leszálltam a bringáról. A kulacs tetejét letekerve öntöttem magamba a folyadékot: nem lett jobb, kezdtem megfőni a napon (illetve ezen már nagy valószínűséggel már túl voltam). Visszaszálltam és tekertem tovább.

A kritikus pillanat egy újabb masszív mászás alján jött el, amikor is elnéztem egy az emelkedőn toló sorstársam után, aki a hőségben remegett, hullámozott a szemem előtt, majd lepillantottam a falu felé, ahol a templom tornya hívogatóan jelezte a visszavezető utat… 

Döntöttem! A lejtőnek fordítottam a kerekem és életemben először a feladás mellett döntöttem. A néhány km-nyi lejtőzés sem esett jól: lüktetett az agyam, szinte forrt a bukósisak alatt. Hideg víz és árnyék, ennyire vágytam.

A rövidtávot gyorsabban befejezők voltak még csak a célban, én egy sátor alá lerogyva próbáltam összekaparni magam. Később megnéztem a csapatsátrunk romjait, de igazából csak két merevítő cső tört el, így komoly baja nem esett. Állítólag magasra felszállt, majd lezuhanva magával ragadott egy arra járót, akivel együtt még repült egy újabb kört a sátor a rejtélyes szélviharban, amit néhány méterrel arrébb nem is észlelt senki. 

Szépen elkezdtek szálingózni a többiek, először Nagy Zsolti jött, aki a belső nélküli rendszere ellenére dupla defektet kapott, amelyből az egyiket az Orsitól kapott belsővel még megjavította, ám a másikkal nem tudott mit kezdeni. Közben a hosszú táv győztese, Hauser Tamás is befutott, majd jött Dala és Pásztor Laci, aki olyan fehér volt mintha most mászott volna ki a meszes vödörből. Mindenki elég megviseltnek tűnt (erről Bencz Zoli is tudna mesélni, aki még rókát is fogott a szőlőben), a lányok is elég elcsigázottan értek be, ám Juci és Orsi teljesítményét egy 3. és egy 4. hely jelzi…

Ebéd, zuhany, árnyék, bringamosás, fröccs, pincetúra: számtalan lehetőség várta a célba érkezőket a birtokon, amely infrastruktúrája egy bringaverseny igényeit magasan felülmúlja, így ragyogó környezetben pihenhettük ki a fáradalmainkat. Az eredményhirdetést követően, ahol még 4 személyes görögországi utazást is kisorsoltak, elbúcsúztunk a hazaindulóktól és a szállásunk felé vettük az irányt, hogy pihenjünk kicsit az esti programok előtt.

Fél hét fele indultunk el a háztól, ahonnan az Bényei Fogadó felé vettük az irányt, ahol egy jó sztrapacskával töltődtünk tovább. Közben befutott az esti buli fellépője Sub Bass Szabi is, akivel egy fröccs mellett megvitattuk, hogy nagyon tetszik neki és nyomon követi a TakarékPont Mountainbike Challenge Facebook-os kommunikációját, amelyben ő is felbukkan.

Eközben a falu központjában már a döntőhöz közeledtek a bringapólósok meccsei, így ezekbe is belenéztünk. Az este leszálltával újabb erőpróbaként goldsprint összecsapásokon (szabad görgőre rögzített fixi kerékpárok, ahol a tempót és a teljesítményt laptopon követhetik a versenyzők és a nézők is) meccselhettek a bringások, ám néhány helybéli is kedvet kapott a párbajhoz.

Közben a pályához néhány méterre lévő Illés pincét is meglátogattuk, majd jött Dróros Andis és a 1,5 literes flakonban figyelő törköly pálinkája. Este 10 óra felé pattant színpadra Sub Bass Monster, akinek az előadásához egy mentő villogó fényei biztosították a megvilágítást.

A koncertet követő össznépi bulizást nem lehet szavakba foglalni, amelyet így meg sem kísérlek. Volt vonatozás, vízlocsolás, léggitározás (amelyben Szóri verhetetlen volt) és minden amit ellehet (vagy el sem lehet) képzelni…Áthajoltunk a vasárnapba mire mindenki ágyba került.

Sokáig nem lehetett ám heverészni, hiszen 10 órakor újbóli gyülekező volt a pályánál, hiszen innen indultunk együtt az uphill verseny helyszínére, amely egy ragyogóan kék bányató feletti emelkedőn került megrendezésre.

A leküzdendő elemelkedő egy kissé gazos földút, amelyet ez idáig senkinek sem sikerült legyőznie. Tavaly Kusz Matyi jutott a legmagasabbra, de ő most nem volt velünk, így biztos volt, hogy új bajnokot avatunk. Közel 30-an álltunk a deviantos sátor 3x3 méteres árnyéknégyzetén és hangosan szurkoltunk annak, aki épp megpróbálkozott az izzasztó erőpróbával.

Kezdésnek Káldi Tomi szaggatott fel az emelkedőn olyan teljesítménnyel, amivel a tavalyi rekordot megdöntve, igen magasra tette a lécet a további próbálkozónak. Az elérendő magasságot egy kosár bor jelképezte, amely a viadal fődíja is volt egyben. Végül Tomi teljesítményét a legkitartóbban próbálkozó Tóth Andis sem tudta megközelíteni, így ő vihette haza a féltucatnyi bort. A lányok között Cséri Szilvi jutott a legmagasabbra, így a Káldi család, az előző napi tombolán nyert és a maratonon elért helyezéshez járó borokkal együtt 16 üveg bényei borral távozott. :-)

Nem maradt más hátra mint a csomagolás és a búcsú: ezúttal is fájó szívvel hagytuk magunk mögött Tokaj-hegyalja gyöngyszemét, ahol évről-évre élmények sokaságával gazdagodunk. Remélem, ezen beszámolóval is tudom kicsit öregbíteni a mítoszt, amely az Erdőbénye Drótszamár Fesztivált övezi…

Jövőre gyertek el Ti is!

Beszámoló: Fülöp Miklós
Fotók: Tirszin Jani és Csete Sándor