Idén első alkalommal került megrendezésre Óbudán az Óbudai Terepfesztivál helyszínén és nyomvonalán a 8 órás terepkerékpár verseny. Lehet indulni egyéniben, duóban, trióban-négyesben, montival és cyclocross géppel. Külön díjazták persze a lányokat és fiúkat is.

A sok vajákos időjárásguruknak szerencsére nem lett igaza - vagy rossz békát vettek és inkább csókolgatni kellene őket, hátha elvarázsolt királylányok -, mert az előre beharangozott és riadalmat keltő eső elkerült minket. Meleg persze nem volt - részemről ennek külön örültem – de hideg sem.

A rajttól pár méterre állíthattuk fel a sátrunkat és a szervezők odafigyelésének köszönhetően kaptunk bringatartó állványt is, ami igen jó szolgálatot tett. Szépen berendezkedtünk és mindenki elkezdett készülődni, melegíteni a délben induló megpróbáltatásra. Taktikai megbeszélések, egymás heccelése persze nem maradhatott el és itt főleg a Merkapt Menők és Manók voltak a szóvivők. Ígéretek és tervek sokasága hangzott el, ki mennyire szeretné a másik duót elpáholni. Szabit, aki a sógorával alkotott csapatot már számításba sem vettük, mert esélytelenek voltunk velük szemben. Brigi Jucussal párosítva, Buki Baluval, Anna egyéniben és Háden Tomi velem készült a 8 órára.

A pályabejárásnál mindenkiben tudatosult, hogy bár szintemelkedés a pályán nincs, de az út minősége – már ha azt útnak lehet nevezni – fogja a legnagyobb kihívást okozni mindenkinek. A lány duónk igen hamar szembesült a ténnyel, hogy az ő kategóriájukban mindösszesen 2 páros fog indulni, de le a kalappal előttük, mert így is teljes erőbedobással tekerték végig a távot.

Szurkolóként hamarosan megérkezett Emő és kisfia, Gábor és Alex, majd Miki és később Zézó is. Kezdett a hangulat alakulni és ez nem hagyott alább a verseny lefújásáig sem. Délben elindult a verseny. A lányoknál Jucus, a fiúknál Buki és Szabi vágott neki a először megmérettetésnek és persze Anna, aki egyedül vállalkozott a nyolc órás etapra.

Mikivel elindultunk jó fotóhelyeket keresni a pályán és persze lelkesíteni a csapattársakat. A buzdítás mellett külön szorítottunk néhány különc indulónak: voltak olyanok, akik a kihívást nem jelentő egyetlen „lejtőn” letolták a bringát, mert féltek az eséstől. (A lejtőről csak annyit, hogy körülbelül fél méteres szintkülönbséget tartalmazott 3 méteren és a végén egy visszafordító volt aszfalton). Volt egy hölgyinduló egy cyclocross(?) géppel, aki nem érte el a féket és ezért nem tudott lassítani, így minden körben letolta a bringát.

Igazán nagy csata a férfi egyéniben alakult ki: 7 és fél órán keresztül ment egymás mögött a vezető páros és csak az utolsó fél órában sikerült 1 perc előnyt kicsikarnia a későbbi győztesnek.

Lányaink magabiztosan haladtak a siker felé. Jucusék a vége felé már 8 körös előnnyel rendelkeztek és Anna is biztosan haladt a 2. helyen. Szabiék már az elején elhúztak, ezért csak a másik két duó harcolt egymással: kergettük és menekültünk egymás elől, végül a Manók voltak az erősebbek és így megérdemelten előztek meg minket.

Az utolsó fél órában Baluval megbeszéltük, hogy az utolsó körben az aszfalton bevárjuk Brigit és bekísérjük a célvonalba. Ez a tervünk majdnem meghiúsult, mert Brigi még ekkor is teljes erővel tekert és alig bírtuk lassúbb haladásra bírni. A végén még volt 2 percünk a vége előtt, de már nem volt kedvünk újabb körre kimenni, így a sátor felé vettük az irányt. Mindenki átöltözött és vártuk az eredményhirdetés megkezdését, mert hát volt mire büszkének lennünk.

Miután kiörömködtük magunkat szépen összerámoltunk, még egyszer gratuláltunk a dobogósoknak és majd mindenki hazaindult, hogy kipihenje az egész napi fáradalmakat. Sok élménnyel és éremmel lettünk gazdagabbak és végre megint együtt lehetet a csapat, ami számomra külön örömet jelentett. 

Beszámoló: Pásztor Laci

A folytatásban Anna beszámolója következik, aki szólóban vágott neki a 8 órás körözésnek:

Nagy izgalommal vártam az először megrendezésre kerülő 8 órás MTB versenyt, főleg azért mert eddigi pályafutásom alatt eddig nem merészkedtem ilyen jellegű megmérettetésben részt venni, ugyanis szólóban terveztem letekerni a 8 órát. Az időjárás nagyon foglalkoztatott, mert egész hétvégére esőt jósoltak.

Elérkezett a várva várt nap. Reggel a megszokott kajálás, összepakolás, bringaellenőrzés megtörtént, indulásra kész! Mikor kiértünk szemerkélő eső fogadott, de ezzel nem törődtem bízva abban, hogy jó idő lesz. Nem voltam feszült, de egy egészséges drukk volt bennem. Felsorakozott a mezőny, én valahol középen foglaltam helyet, helyet adva a csapatban indulóknak a „tülekedéshez”.

Az első kör a pálya megismerésével telt, mivel nem jártam be azt előzőleg. Elmondható, hogy egy teljesen sík, ám annál rázósabb útvonalon kellett róni a köröket. 1 óra 30 perc után kissé meglepődtem, mikor a szintén a szóló lányok versenyében induló Cséri Szilvi felbukkant mögöttem, de azzal nyugtattam magam, hogy nem szabad megtörni, mert még sok van hátra, lesz még idő mindenre. Szép lassan a kezdeti izgalom is elmúlt és sikerült a pulzusilag is megnyugodni. Innentől kezdve a saját tempómat tekerve róttam a köröket. Nem tudtam hol állok a mezőnyben, csak sejtéseim voltak.

Az idő múlásával a pálya egyre rázósabb lett, illetve a fáradtság érkeztével tűnt úgy, hogy egyre több a göröngy, ennek köszönhetően a csuklóm kezdte megadni magát. Ám ez még csak a kezdet volt!

Próbáltam az evésre és az ívásra odafigyelni, ami eléggé jól sikerül, bár néha nem esett jól. 4. 4 óra tekerés után kezdtem azt érezni, hogy az idő megállt múlni: a csapatok ugyanolyan lendülettel ropták a köröket, de én már annyira nem voltam fitt. Szerencsére sok bíztatást kaptam a pálya széléről és a versenyzőktől egyaránt, ami erőt adott a folytatáshoz. Az idő múlásával már a térdem is kezdett fájni, az állandó rázkódástól. Fejben végig ott tudtam lenni, ez sok mindentől megmentett. Az egyenletes részeken próbáltam olykor nyújtani, mert nem akartam begörcsölni.

Már két kör hátrányom volt a kategóriámat vezetőhöz képest, ám én ekkor már az elemekkel küzdöttem. Az utolsó óra viszont nagyon jól telt, éreztem, hogy meg lesz! Szinte már fel sem tűnt, hogy mennyire ráz a pálya, csak a hátralévő néhány km-re gondoltam. 

Az utolsó kört szinte sötétben tettük meg, nem sokat látva a pályából, mert világítás szinte sehol sem volt, de már betéve tudtam minden kanyart, úgyhogy csukott szemmel is végigmentem volna. Beérkezve a célba tudatosult bennem, hogy sikerül! Leírhatatlan érzés kerített hatalmába.

Leszállva a bringáról éreztem, hogy minden izom fáj és járás is nehezemre esett. Szerencsére nem kellett sokat várni az eredményhirdetésre. Jó érzés volt ott kint állni, bár hiányoltam a pódiumot, amire felállhattunk volna. Itt említem meg, hogy a díjazás is elég gyér volt, illetve nem is volt. Néhány közös fotó a dobogósokkal majd gyors búcsú a csapattól és irány haza: 132 km lett a vége.

Gratulálok a csapat többi tagjának, akik velem zötyögtek ezen a szombaton, nagyon jók voltatok. A szurkolóknak is ezer köszönet, sok erőt kaptam tőlük. És persze a páromnak is jár a köszönet, akinek az ötlete volt, hogy elinduljak ezen a versenyen.

Beszámoló: Halász Anna
Fotó: hegyibringa.hu