A tavalyi pozitív élményeink miatt, idén ősszel ismét a Szlovákiába a Magas-Fátrába szerveztük meg a szokásos szezonzáró táborunkat, amelyen a csapatuk 20 tagja vett részt. Szálláshelyünk szintén megegyezett a tavalyi főhadiszállásunkkal, amely Liptovske Revuce nevű faluban található, nem sokkal a síelők körében jól ismert Donovaly után.

1. nap:

Csütörtök délelőtt kisebb-nagyobb különbségekkel érkeztek meg az autók a minden jóval felszerelt faházhoz, amely a falut kettészelő patak partján található. Utoljára futottak be Röfiék, akik Debrecenből Nyíregyháza érintésével jöttek, így a legnagyobb távolságot ők autózták.

Az időjárás igen változatos volt, amíg az érkezésünkkor hétágról sütött a nap, nem sokkal később már az eső esett. Természetesen ez nem tarthatott vissza, így amint mindenki a fedélzeten volt, neki is vágtunk az első túránknak. Mivel a falu egy mély völgyben fekszik, így azt jellemzően két irányból lehet elhagyni észak-kelet felé a Ružomberok-ba vezető főút felé vagy dél-nyugatra a Nagy-Fátra magasabb hegyei irányába, mi az utóbbit választottuk.

Nem volt ismeretlen az útvonal, hiszen tavaly már jártunk erre, hosszan emelkedett a jó minőségű dózer út, amin egyre magasabbra másztunk. Kb. 500 méternyi szint után, amit kb. 8 km alatt tekertünk le, értünk a tervezett elágazáshoz, ahol egy sárga jelzésen, meredek turistaúton indultunk a gerinc irányába. Az egyre jobban emelkedő és keskenyedő úton hamar tolásra kényszerültünk és mivel az eső is komolyan rákezdett elbizonytalanodtunk, majd meggyőztük egymást a visszafordulásról.

Visszatérve a dózerre egy fák alá húzódva vártuk, hogy elálljon az eső, ami néhány perc múlva meg is történt, ám mivel ismét kisütött a nap mégis a továbbhaladást választottuk és a jó minőségű úton maradva folytattuk felfelé. Ahogy gyűlt a szint, úgy hűlt a levegő, ekkor már éppen csak néhány fokkal volt fagypont felett a hőmérséklet. Néhány kilométer múlva egy vadetetőnél véget ért az út, de egy erdészeti csapás tovább vezetett, amelyen hamarosan elértük a gerincet.

Az út innen igen rázós, köves és gyökeres lett, majd nem sokára a hó is esni kezdett, ami a jelentős szélnek köszönhetően hóviharként csapott le ránk, tovább nehezítette a dolgunkat. A csapat első része ekkor fordult vissza. A bátrabbak folyatták az utat a Krížna irányába, amely a hegységen végighúzódó - a tavaly már megmászott Ploská-ig nyúló –, kopár gerincúton megközelíthető 1500-as csúcs.

Két kisebb hupli megtekerése után, a brutális szélben, a nulla fokban, elveszve a felhők és a kavargó hó alkotta tejfölben, újra értékeltük az elképzeléseinket és végleg a visszafordulás mellett döntöttünk. Négy elvetemült (Röfi, Buki, Dala, Tomi) folytatta csak az utat, de ők is csak egy másik a völgybe vezető jelzésig, hogy aztán járhatatlan utakon, patakban gázolva jussanak vissza a szállásunkra. A lejtőzés mindenki számára fogvacogtató élmény volt, de a forró zuhany alatt gyorsan kiolvadtunk.

Estére még egy autónyian csatlakoztak hozzánk, na és Aranyos Peti, aki Salgótarjántól bringával tekert vállalva a 160 km-es utat. A továbbiakban evés-ivás, mozizás volt a program, ahol a rettenthetetlen Machete kalandjait néztük meg közösen.

2. nap:

Reggel ismét esőre ébredtünk, ami szerencsére a megbeszélt 10 órás indulásra elállt és napos, de hűvös időnek adta át a helyét. Az utat a tegnapi irányba kezdtük, hogy a sárga jelzésű meredek turistautat, amelyen tegnap visszafordított minket az eső, újra megmásszuk. A falut elhagyva a Hajabacka háznál a patakon átívelő hídon készítettünk egy csoportképet, majd az emelkedő leküzdésébe kezdtünk. A dózer úton felérve, feltoltuk a bringát a Vychodne Prasnicke 1037 méteren, a gerincen fekvő és azon átvezető elágazásához. Innen egynyomos, izgalmas, gyökeres, szűk ösvényen folytattuk néhol szintben, de legtöbbször lejtőn Prasnica felé, ahol összevártuk egymást. A szakasz végét néhány kisebb esés és bukfenc színesítette, amit szerencsésen megúszott mindenki.

Újabb lejtőzés következett, immáron szélesebb úton egy patak mellett az országút irányába, ahonnan a főúton másztunk tovább Donovaly felé, majd Motycky-nél letértünk és elkezdtünk a sárga jelzésen újra mászni. A települést elhagyva egyre szűkülő csapáson haladtunk egyre feljebb, majd egy szélesebb, fenyvesekkel határolt meredek úton folytattuk. Egy füves lapos hegycsúcson áthaladva, annak túloldalán legurulva egy árkos részen előbb Anna, majd Peti mutatott be egy látványos kormányon átfordulást. Miután kiröhögtük magunkat egy széles fennsík irányába folytattuk az utat, ahol egy pihenőként szolgáló kis házban megebédeltünk.

 A következő célunka Kecka csúcsa (1226 m) volt, ahova előbb tekerve, majd tolva, végül lépcső-szerű köveken, bringát cipelve jutottunk fel. A csúcs előtt egy füves, széltől védett hegyoldalban az egész csapat kifeküdt napozni, sziesztázni kicsit. A kopasz csúcsról egy gerincúton száguldottunk tovább, ahonnan egynyomos, balról szakadék, jobbról hegyoldal ösvények következtek.  Egy nyeregre érve ismét összevártuk egymást, majd dózer úton folytattuk az élvezetes lejtőzést, ahol egy defekt lassított minket, amit Oszi szedett össze.

Mivel félő volt, hogy lassan lebukik a hegyek mögött a nap és sötét lesz, meg hideg, tempósabbra vettük. Szerencsére sokat nem kellett már másznunk, főként lejtőzés várt ránk Liptovská Lúzna felé, majd Liptovská Osada-n keresztül vissza a falunkig.

A ház mögötti patakban mostuk le a sarat a bringákról, majd a szokásos forgatókönyv szerint ettünk, ittunk, moziztunk (Félszemű, Elhajlási engedély). 10 óra fele újabb 3 fővel nőtt a létszámunk Peti, Enci és Laci személyében, akikkel teljessé vált a keret.

3. nap:

Szombaton a Ruzomberok felett található Malino Brdo-i Specialized Bike Park-ot választottuk célpontnak, amit tavaly szintén meglátogattunk, de ha már újra erre jártunk, kihagyhatatlan volt az ismétlés. Mivel tavaly főként betonon közelítettük meg a pálya csúcsát, most egy új utat választottunk, ami a térkép turistaútként jelölt és széles jó minőségű úton indult az előttünk tornyosuló hegyek felé.

Néhány kilométer alatt az út elfogyott és egy benőtt, gazos, meredek ösvénynek adta át a helyét, ahol lépésenként kb. félméternyi szintet emelkedtünk. A fél órás cipelésben távolságot nem, de magasságot annál inkább gyűjtöttünk, míg végül egy erdei dózer útba futottunk bele, ami keresztezte a turistautat, így ezen folytattuk. Jó tempóban lejtőztünk, másztunk, majd újra lejtőztünk, aminek a vége az lett, hogy letekertünk a térképről és nem nagyon tudtuk, hogy merre is járunk.

Nem bánkódtunk, a lényeg úgyis a tekerés, így az ösztöneinkre hallgatva választottunk az elágazásoknál, rendszerint az emelkedő utat. Másztunk, másztunk, míg elértünk a legendás Mordorba, egy széles sziklás, köves, kopasz fatörzsekkel szegélyezett útra, amit hömpölygő szürke felhőkkel keretezett az égbolt.

Nagy bánatunkra az út ismét elfogyott, nem vezetett tovább, így próbáltuk belőni a helyzetünket. A hegyek felé magasodva messzire elláttunk, és magunk alatt egy település apró házait is láttuk. Okos elektromos kütyüink segítségével megtaláltuk magunkat, ám nem ott voltunk ahova indultunk, nagyon nem ott… Más választás nem lévén a völgynek fordultunk és hosszú kilométereken át lejtőztünk, míg végül a tavalyról ismerős főút menti bringaúthoz értünk. Ugyan lett volna még idő tekerni, de elég hideg volt, így hazafelé vettük az irányt.

A házhoz három óra körül értünk vissza, így a bringamosás, tisztálkodás és evés után egy délutáni pihenő is belefért a programba. Estére a nappaliban gyűltünk össze mindannyian, hogy hagyományteremtő céllal, szavazással megválasszuk a 2011-es év emberét. Mindenki egy cédulán adta le a voksát, amit összesítettünk. Mielőtt kihirdettük volna győztest átadtuk az év Merkaptos női és férfi bringásának járó díjakat, akiket a csapat vezetése választott korábban meg. Ennek értelmében a 2011-es év női díjazottja Bartos Juci, míg a férfiak közül Pásztor Laci lett. Erre rímelve a csapat által odaítélt díjat szintén Juci kapta meg, aki így két trófeával gyarapodott. A csatunkat ismerőknek, illetve a honlapunkat olvasóknak valószínűleg nem kell megmagyarázni a döntést, Jucus és Laci hozzáállása, teljesítménye, pozitív személyisége elismerésre méltó. Ezúton is gratulálunk nekik!

A díjátadó után Röfi, Oszi és Gaál Tomi tartott beszámolót az Alpokban található Monte Rosa csoportban átélt kalandjairól, melynek során egy hét alatt hét négyezres csúcsot hódítottak meg. Ezt követően természetesen az ünneplés sem maradhatott el, így a kupa többször újratöltve, különbözős ízű és erejű pálinkával, kézről kézre járt.

4, nap:

Vasárnap reggel zord időre ébredtünk és az ablakokon ülő jégvirág már előre jelezte, amit a hőmérő is megerősített, hogy igen hideg van: -8 fok volt odakint. A délutáni hazaút miatt korai indulást terveztünk a mai túrára, ám a szokatlan hideg erősen visszatartott mindenkit. Némi tanakodás után - ahol felmerült az is, hogy inkább a termálfürdőt választjuk mára -, amellett döntöttünk, hogy autóval átmegyünk Ruzomberok-ba, majd onnan feltekerünk a Bike parkba.

Négyen (Juci, Dala, Tomi, Zoli) dacolva a faggyal, bringával indultak a 20-25 km-es útnak, míg a többiek autókkal tettük ugyanezt, hárman pedig a wellness program mellett voksoltak. Szerencsére a levegő gyorsan melegedett és mire a Bike park parkolójába értünk már nulla fok is volt. Didergős készülődés után a leggyengébb zöld útvonalon indultunk szemből(!) fel a pálya tetejére. Jó 30-40 perc masszív mászás után, ami alatt teljesen szétszaladt a csapat, értünk fel a pálya legmagasabb pontjára. Megvártuk egymást, fotózkodtunk, a legdurvább pálya első bukkanóján ugrattunk, miközben a háztól bringával tekerő csapat is befutott.

A tavaly már megízlelt Modry zamat elnevezésű kék pályán indultunk a lejtőnek, amit a leggyorsabbak 10 perc körül abszolváltak. Én néhány meredek visszafordító kanyarban fotózás ürügyén kétszer-háromszor szálltam le és csúszkáltam lejjebb a pályán, de szerencsére sikerült azért egy-két jó képet is készítenem, így tuti lett az alibi.

Mire leértünk már kellemes idő, napsütés és 6-7 fok volt, így bringával indultunk vissza Revuce-ba. Akik autókat vezették és így nem tarthattak velünk, az újbóli feltekerés és legurulás mellett döntöttek. A hazaúton megálltunk a bringaútba betonozott vonatsinnél, amelyre tavaly Ancsa felcsavarodott és egy perces néma megemlékezést tartottunk. Délután kettőre értünk vissza a házhoz, ahonnan gyors pakolás, csomagolás és takarítás után indultunk Magyarország felé.

Nem vitás, hogy tartalmas négy nap áll mögöttünk és ismét kellemes emlékekkel gazdagodtunk. Folytatás veletek!

Végezetül egy videó a szlovákiai négy napról:

Beszámoló: Fülöp Miklós