Elérkeztük a Top Maraton sorozat utolsó állomásához, a X. jubileumi Mátra Maratonhoz. Ahogy az utóbbi években már megszokott volt, idén is a sástói Oxigen Adrenalin park adott otthont a verseny lebonyolítására. A versengés már szombaton kezdetét vette, hiszen ezen a napon zajlottak a gyermekversenyek. Rutinos bringásként Pásztor Balázs is – Pásztor Laci kisfia – ott sorakozott az indulók között, és kategóriájában sikerült a 4. helyet megszereznie. Nagyon gratulálunk neki, azt hiszem, nem kell aggódnunk mert meglesz az utánpótlás:-)

A vasárnapi mountainbike maratonon 1282 versenyző regisztrált a rövid (29km) közép (56km) és hosszú távon (87km). Csapatunkat is szép résztvevői létszámmal képviseltük. Ancsa, Anna, Szabi, Tomi és Én (Jucus) a rövidtávot választottunk, Pásztor Laci, Daneluszki Laci, Andris illetve Buki a középtávon. A hosszútávot most egyedül Alex vállalta be. A saját névvel ellátott rajtcsomagot átvéve, meglepődve tapasztaltuk, hogy ezúttal egy, a bringa felsőcsövére ragasztható szinttérképet is kaptunk, így mindenki jobban beoszthatta az erejét, és végre a szervezők a női indulókra is gondoltak a póló szabásának és színének kiválasztásnál. A Mátra amúgy is az egyik kedvenc hegységem, így nagyon találó a rajta szereplő jubileumi felirat, „Mátra a szívünk csücske”.

Először a hosszútávosok rajtoltak el, és vették az irányt Magyarország legmagasabb csúcsa, a Kékes felé. Mátraházáig aszfalton melegíthettek a versenyzők, mielőtt ráfordultak volna a sípályára, hogy elérjék az 1014 méteres magasságot. 15 perccel később, mi a rövidtávval vághattunk neki az előttünk álló távnak, majd újabb negyedóra múlva a középtávosok is elhagyták a versenyközpont területét, és a hosszútávosok nyomvonalán indultak útnak.

Mi rövidtávosok szintén a 24-es úton kezdtük meg a tekerést, de kb. 1 km megtétele után, már balra rá is kanyarodtunk a Görgői útra. Bár mi Merkaptosok a rajtnál együtt ácsorogtunk, a lassú felvezető rajtnál teljesen elveszítettük egymást. Én csak annyit tudtam, hogy Ancsa valahol előttem lehet, na meg természetesen a fiúk, illetve Annát elhagytam, mert rögtön a rajt után szegény összeakadt egy másik bringással. Szerencsére komolyabb baj és esés nem lett.

A Görgői úton majdnem 14 km-t haladtunk, javarészt fölfelé. Nekem itt nyújtott nagy segítséget a szinttérkép, mert láttam, hogy még hány km-ig tart az emelkedő. Próbáltam Ancsát utolérni, de még messziről sem láttam. Egyetlen taktikám volt, hogy a mellettem elhaladó fiúk mögé beállok és ameddig tudok „utazok” velük. Mindig egy picit eröltetettebbre vettem a tempót, szépen haladtam apránként a mezőnyben előrébb.

A szénégetőknél elhagytuk az első frissítő állomást ahol nem álltam meg, bár az asztalon lévő dinnye nagyon csábított, de nem akartam ezzel időt veszteni. A Görgői útról kiérve újból a 24-es főúton nem sokáig haladtunk, mert el is fordultunk a Rudolf tanyai kereszteződésnél. Itt bevezettek minket egy egynyomsávos erdei ösvényre, amit sokan DH szakasznak emlegetnek, pedig egyáltalán nincs benne semmi DH. Se nagy sziklák, se nagy gyökerek, egyedüli „veszélyt” talán a száraz talaj jelenthetett, ha nem figyel az ember könnyen megcsúszhatnak a kerekek.

Ezután jobbra egy kétnyomsávos dózer úton folytattuk utunkat, javarészt lefelé. Itt kezdtem megpillantani Ancsát és kezdtem egyre közelebb kerülni hozzá. Ez a szakasz a Trans Hungária Maratonról már ismerős volt, így nem okozott meglepetést a rázós köves lefelé, és nagyon jól tudtam haladni az összteleszkóp előnyeit kihasználva. Ancsa mellett elhaladva, még bíztattam is hogy „Hajrá!”, de annyira koncentrált, hogy csak szinte mikor elé kerültem vette észre, hogy én vagyok. :-)

Körülbelül 1 kilométer múlva, egy éles jobb kanyarral, már a piros jelzésen kapaszkodtunk fel a Csór-hegy oldalán. Ez egy jó kis kaptató és ami még nehezíti, hogy elég sok az apró kavics és a mozgó kő, így ha valaki elveszti azt a picike lendületét amit jobb esetben szerzett, könnyen elakadhat és akkor már nincs más, mint leszállni és tolni. Én is erre a sorsra jutottam, mint körülöttem az összes bringás.

Feltoltuk a bringákat kb. 100-200 méteren, majd újra nyeregbe pattanva, elhagyva a vízmű telepet, egy rövid, de meredek lejtőzéssel a Galyatetői elágazásnál találtuk magunkat. Itt megint egy kis aszfaltos tekerés jött, majd következett a verseny legélvezetesebb erdei szakasza. A főúttal párhuzamosan az erdőben nyomtuk Mátraháza felé, tekergős, egynyomos úton, kisebb lefelékkel és felfelékkel tarkítva. Nagyon jól, dinamikusan lehetett tekerni rajta. Mátraháza alatt elhaladva, lassan visszaérkeztünk a Görgői útra, ahol a tavalyi versenyhez képest módosítás történt, hiszen az UCI szabály szerint, nem keresztezheti a pálya önmagát.

A szervezők ennek kiküszöbölésére, egy fahidat állítottak fel, melyre szintben érkeztünk és a végén egy kb. 10 méter hosszú lejtővel jöttünk le. Ez a híd többeken kifogott, de szerintem csak megijedtek, mert egyáltalán nem volt meredek. Én személy szerint az előző napi pályabejáráson háromszor is lementem rajta, biztos jó felkészítő volt az Underworld Kupán a rámpán való lemenetel, így már alig vártam, hogy ehhez a szakaszhoz érkezzünk. Épp készültem, hogy áthaladjak rajta, amikor odaérek, látom, hogy két fiú próbálja letolni a bringát, ami sokkal nehezebb volt, mert a cipő csúszott, egyik kézzel a korlátban kapaszkodtak a másik kézzel pedig nem tudták tartani rendesen a bringát. Na, de türelmesen megvártam őket, kicsit visszatolattam és lementem rajta.

Innen már nagyon közel voltunk a célhoz, hosszabb erdei lejtőzés és az Adrenalin park alatti résznél jártunk, majd még egy kis mászás és már a célegyenesben voltunk. Mikor beérkeztem Háden Tomi kiáltott felém, odagurultam hozzá és együtt hallgattuk, hogy a szpíker mit mond a beérkezésemre, mert nem tudtam, hogy hol állok a mezőnyben. Mikor meghallottuk, hogy master 1 kategóriában 3. lettem, nagyon megörültünk, erre nem számítottam.

Hamarosan beérkezett Anna is és Ancsa is, mindketten nagyon elfáradtak. Ancsának sajnos kevés volt az idő a londoni időjáráshoz képest az itthoni 30 fokos hőséghez akklimatizálódni, de hősiesen végigtekerte a távot és 5. helyen végzett. Anna a felnőtt kategóriában 4. helyen zárta a versenyt. Lemostuk a bringákat majd vártuk a többieket is.

A középtávról először Dala érkezett meg kivirulva és boldogan. Technikai és erőnléti problémája szerencsére nem volt verseny közben. Pásztor Laci már nem volt ennyire jó bőrben, Ő a gyomrára panaszkodott és az ebből adódó erőtlenségre. Kicsit később Buki is megérkezett, és végül Alex is köztünk volt a hosszútávról visszatérve.

Délután 2-kor volt a rövidtáv eredmény hirdetése, melyet nagy izgalommal vártunk. Meg kell jegyeznem, hogy ez volt az első versenyem ahol a dobogós hölgyek virágcsokrot is kaptak ajándékba, nagyon örültem ennek a gesztusnak.

Összességében egy nagyon jól szervezett és színvonalas versenyen vehettünk részt, a Vuelta és a Footstrong szervezésében. Pár pozitív dolgot szeretnék megemlíteni, ami nem megszokott az itthoni versenyeken. A versenyzők a verseny elött sms-ben értesítést kaptak a rajtszámukról és a rajt időpontjáról, illetve a célba érkezés után szintén sms értesítés az időeredményről és helyezésről. Ilyet eddig csak a Salzkammergut Trophyn tapasztaltunk. A frissítő állomásokon volt pótbelső és szerviz pumpa, illetve a szokásos szőlőcukor banán kombináción kívül dinnye is megtalálható volt. Aznap este már fent voltak a hivatalos ingyen letölthető fotók a honlapon és most is volt Samsung sátor ingyenes mezmosással! Örülök, hogy részt vettem ezen a versenyen, most már lehet, hogy jövőre benevezek az egész Top Maraton sorozatra.

Beszámoló: Bartos Judit

Következzen egy beszámoló a középtávról Buki tollából:

Ismét a hosszútávra készültem, mivel idén elvileg már "hosszútávozok", de sajnos közbeszólt egy kisebb sérülés: sikerült megerőltetnem a térdem a hét közepén a magas-tátrai túránk során, így már azon is gondolkodtam, hogy kihagyom ezt a versenyt és inkább pihenek. Ekkor ajánlotta föl egy lányismerősöm, hogy ha átnevezek középtávra akkor végigkísérhetem őt túratempóban. Szerintem nincs az az épeszű ember aki egy ilyenre nemet tudna mondani.... :D Laza pörgetésnél nem éreztem fájdalmat a térdemben, így végül igent mondtam, gondoltam max. kiszállok valahol útközben.

Sástóra, a verseny helyszínére már-már megszokott módon előző nap érkeztünk, így alkalmunk lehet mindig egy kicsit pályát is járni és hát az esti közös bohóckodások is nyugtató hatással vannak ránk, valahogy nyugodtabban alszom ilyenkor mint egy reggeli rohanás előtt.

Kissé nyomott volt a hangulatom a verseny előtt egy nappal, aggódtam a térdem állapota miatt, mert egy-egy rossz mozdulatnál még előjött a fájdalom, főként ha kiállva terheltem. Nem változott a helyzet másnap reggelre sem, amikor többen is megjegyezték, hogy milyen jó hangulatban vagyok.

Lassan már védjegyemmé is válhatna ez a verseny előtti morcosság... Kezdek rájönni, hogy rossz hatással van rám, ha nincs minden rendben: a térdem most rakoncátlankodott, és még a bringa sem volt száz százalékos. Mindegy, hogy csak túrázni megyek, akkor is törekednem kell, hogy legalább a bringa egyben legyen...

Szerencsére a rajt idejére már egész tűrhető lett a társaságom, köszönhetően a csapattársaknak és az ismerősöknek akikkel sikerült több-kevesebb szót váltanom. Megtaláltuk egymást Gabicával is, így már nem menekülhetett a középtáv elől, amit már szép lassan kezdett is megbánni. Pedig még el sem indultunk, csak én vigyorogtam gonoszul.... :)

Először indultam a Mátra maratonon, így nem nagyon tudtam mire számíthatok, csak annyit tudtam, hogy köves és hogy nem szabad széthajtanom magam a sípályán rögtön az elején. Szép nyugiban, a mezőny végéről indultunk el, furcsa is volt látnom, hogy mennyit fejlődtem az elmúlt időkben a mezőny ezen részéhez képest. Egy rendes felkészülési időszak után már tényleg aránylag könnyen és gond nélkül fognak jövőre menni a hosszútávok. Nem célom az élmezőnybe bekerülni, de nem szeretnék már kétszer annyi idő alatt beérni mint az első helyezett.... Ki akarom próbálni, hogy mit tudok.

Maga a verseny a következő felállásban zajlott: én elöl, fölfelé és lefelé is diktáltam a tempót és figyeltem, hogy Gabica követ-e. A nagy meglepetés akkor ért, mikor az egyik lefelén ezt hallom a hátam mögül: "Buki, mehetünk gyorsabban is..." :D Meg kell mondjam, nem ez volt az utolsó alkalom. Nem sokszor hallok ilyesmit... :D

Útközben többször megálltam segíteni a versenytársaknak, amennyiben tudtam. Láttunk láncszakadást, defektet (vagy tízet-tizenötöt), de volt váztörés is. A köves talaj szedte az áldozatait rendesen, de szerencsére a rendezők és a mentők nagyon jól végezték a dolgukat.

Nagyon különleges esemény nem történt, végigbeszélgettük a távot, én pedig begyűjtöttem a szokásos defektem és esésem, de már megszoktam. Vagy inkább nem tanulok...

Hazaérve a bikemag fórum hasábjait olvasgatva előjött a téma, hogy néhol talán túl technikás és veszélyes volt a pálya. Nem tudom ezt ki hogy látja, de leírnám a véleményem. Már korábban is gondolkodtam ezen, mivel ezek a versenyek már tömegrendezvények, és egyre több közöttünk a kevés tapasztalattal bíró, kezdő bringás.

Szerintem ezek továbbra is versenyek, noha némely verseny már inkább a bevételek miatt él, tehát inkább a tömegért van. Egy versenypályát szerintem nem aszerint kellene kijelölni, hogy milyen képességei vannak az újonc bringásoknak, hanem, hogy a mezőny első fele értelmes versenyt tudjon vívni egymással, kijöhessenek az erőbeli és a technikai képességek közötti különbségek. Aki eljön egy ilyen rendezvényre, vállalja, hogy végig tud menni rajta, föl kell nőnünk a pályához.

Megértem, hogy más a hangulata és szervezettebb mint egy teljesítménytúra, de nem itt kell megtanulni biciklizni. Hozzá kell tennem, hogy több helyről hallottam már azt is, hogy néha elkelne már egy kicsit nehezebb, élvezetesebb terep is a hazai versenyeken, és velük kell egyetértenem. Nem tudom a többiek hogyan látják ezt a dolgot, vitaindítónak is jó lehet ez a pár sor...

Beszámoló: Szántai Vecsera Bálint