Az idei és egyben az első Salzkammergut versenyem története nem a verseny előtti pénteken kezdődött. Az idei versenynaptár eseményeinek egyik alapköve volt ez a megmérettetés. Ebből kifolyólag én még tavaly beneveztem és vártam a hónapok múlását és az utazás napját. Idő közben egy elejtett mondat hatására Bartos Jucus (Jucsus, ahogy a helyi "spíker" mondta) is benevezett a 119 km-es távra. Az elejtett mondat lényege annyi volt, hogy ha elindul ezen a távon, akkor szívesen végigkísérem. Ő persze megragadta ezt és élt a felkínált lehetőséggel. Többen nem hittek benne, hogy végig tudja majd csinálni, de szerencsére ők voltak kevesebben és a többség bízott benne, ahogyan én is. És milyen jól tették, de nem szeretném a lényeget már most elárulni. Jucus persze ennek hatására mind bizonytalanabbnak tűnt napról napra, de tartottuk benne a lelket.

Az indulás előtti napokban még gyors egyeztetés az indulást illetőleg és péntek reggel 10.30 körül el is indult kis csapatunk nagy lelkesedéssel a nagy megmérettetés helyszínére. Kassai Karesz még indulás előtt meglepett minket egy kis csomaggal és egy kabalának szánt „felső fiókból” való magyar bajnoki bronzérmével és ezzel kívánt nekünk jó utat és sikeres részvételt.

A csomagot a kocsiban indulás után lehetett csak kibontani egy „itt és most” felszólítással, ami Jucusnak szólt. Ő nem tudott a meglepetésről. Ez úton szeretném megköszönni az odafigyelést és a szurkolást Edzőbának! Utunkat csak a nagy szél és a szakadó eső próbálta meg hátráltatni, de nem sikerült. Széles mosollyal bár kissé fáradtan érkeztünk meg a szálláshelyre, ami a rajtterület szomszédságában volt, így az autót lerakva és a csomagokat is felpakolva elindultunk felvenni a rajtszámot és a szervezők által biztosított ajándékokat.

Minden nagyon gördülékenyen ment és ezért maradt időnk körbenézni. Végigjártuk a kiállítok standjait és megszemlélni az újdonságok, érdekességek sokaságát. Este még megettük a tésztaparti igen bőséges adagját és elmentünk egy esti levezető sétára. Érdekes volt látni, hogy mennyire készülnek a másnapra. Az egész falucska nyüzsgött és mindenki tette a dolgát. Jucus az egyik szponzor kapuja alatt kipróbálta a repülés adta élményeket és bár csak többszöri kísérletre sikerült a kép, de megérte. Este hamar lefeküdtünk, mert tudtuk nehéz nap előtt állunk.

Reggel senkit nem kellett ébreszteni. Elmentünk reggelizni az étkezőbe és megbeszéltük mit érdemes magunkkal és milyen átlagra kell törekedni, ha szeretnénk az időlimiten belül lenni. Innentől kezdve gyorsan peregtek a homokóra kvarcszemei és Alex gyors málházás után már indult is a vasútállomásra. Az ő indulási helye egy másik városból történt, ahova ingyenesen átszállította a helyi kisvasút. Andris persze még heverészet az ágyban és lélekben készült a „D” távra, amire benevezett. Kissé kaotikus körülmények uralkodtak az ágya körül, de én már ezt megszoktam :-)!

Persze lekísért minket a starthoz, hogy készítsen pár képet az indulásról. Besózott popsival indultunk neki a készülődésnek, amit a legjobban az tud jellemezni, hogy miután tettünk egy pár perc bemelegítő kört, mind a kettőnkre rájött a pipilhetnék. Szerencsére sok magyarral találkoztunk a „B” táv harmadik indulási szekciójában és a beszélgetéssel el tudtuk kergetni az izgalom felhőit. A startpisztoly eldördülés után, mindenki nyugodt tempóban vágott neki az eléje váró 119,5 km-nek.

Ilyet itthon nem nagyon látni. Békésen, de nagy tempóban tekertünk át a városon az emberek tapsvihara és ovációja közepette. 3 km után elérve az első meredek emelkedőt kezdett csak nyúlni a mezőny és ez kitartott a hegy tetejéig. Rengeteg ember volt kíváncsi ránk és a gyerekek külön megköszönték, ha a bringás a kinyújtott kezükbe belepaskolt. Megmondom őszintén nagyon jó érzés volt, hogy itt ennyire szeretik a különböző nemzetekből idesereglett montisokat.

Az emelkedő végéhez közelítve az addigi aszfaltot felváltotta a nedves, köves talaj, ami pár emberen kifogott. Csúszkálás és apróbb bukások voltak csak, a kettőnk vonatát ez nem tudta hátráltatni. Sajnos a végén fel kellett tolni nekünk is, mert nem lehetett haladni másképp. 500 m-ről 1360 m-ig másztunk fel 12 km alatt. Vártuk a lejtőt, mondván majd ott jobb lesz. De nagyot csalódtunk, mert pár száz méter után - ami igen kalandosra sikerült, de igen élvezetesre is - megint csak leszállás következett, mert haladni reménytelen volt a bringán ülve. Annyira nedves és csúszósak voltak a kiálló gyökerek és kövek, hogy nem akartunk kockáztatni semmit. Szerencsére ez a rész sem tartott sokáig és ismételten a pedálba pattintva cipőnket tudtunk lefelé haladni. Tolakodás, lökdösődés nem volt csak odafigyelés egymásra. Ha valaki meghallotta, hogy egy gyorsabb érkezett mögéje, meg- és félreállt az útból. Szokatlan!

Nem tudom miért, de ekkor nótás kedv tört ránk és rég megkopott úttörő dalokat kezdtünk el hangosan énekelni. A „Mint a mókus fent a fán” közben az egyik hajtűkanyarban Jucus bringájáról leesett a lánc, de szerencsére gyorsan tudta orvosolni és a technikai problémákat a verseny végéig le is tudtuk ezzel. A következő emelkedő törte csak meg felhőtlen (ez értendő az időjárásra is) jókedvünket. 940 m-ről 1240 m-ig kb 4 km alatt. Innen már csak egy két kisebb említésre sem érdemes emelkedőt leszámítva lefelé haladtunk Weissenbach felé. Itt volt az első időellenőrző pont, de 50 perccel jobbak voltunk, így nem volt mitől félnünk.

A frissítő után egy gyors egy nyomsávos szakasz következett, ahol szélárnyékba megbújva húztam magam után Jucust. Meglepetésemre, igen sok „ridert” tudtunk itt is megelőzni. Ezt az időt arra használtunk fel meg a következő frissítőt is - ahol legnagyobb meglepetésünkre a mágnesszönyegen áthaladva elhangzott a nevünk és nemzetiségünk – hogy felkészüljünk a „Sóhegy” meghódítására.

Feltöltöttük kulacsainkat és kalória háztartásunkat, majd egy kis pihi és indultunk is. Sokan mondták és próbáltak minket felkészíteni, hogy meredek lesz. Az is volt!! Már nem is emlékszem mikor kezdődött el az emelkedő, de nagyon sokáig tartott. Jucus aránylag sokáig bírta, de egyszer csak szólt, hogy ő inkább tolja és várjam meg a tetőn. Jó erőben éreztem magam és nem tűnt nehéznek a felfelé haladás, de egyre szebb táj kacsintott rám lentről ezért megálltam és csináltam pár képek. Innen a meredek első része már nem volt messze, gondoltam odáig én is feltolom, és ott bevárom a „párom”. Pár perc várakozás után meg is jött és miután egy kicsit kifújta magát már indultunk is tovább. Sokáig persze nem tudtunk a pedált taposva haladni, mert jött a híres hírhedt aszfaltos emelkedő ahol még tolni is szenvedés volt. Itt megint előre mentem és a tetőn ismét bevártam megfáradt Jucust.

Egy aránylag rövid lejtőzés és a lejtő alján lévő frissítő után megkezdtük utolsó előtti, de igen hosszú mászásunkat. 800 m-ről 1495 m-ig kellett feltekerni. Útközben megint sok embert előztük meg, akik a lejtőkön mindig visszaelőztek minket így szinte már ismerősként köszöntöttük őket, ők meg minket. Fél út táján megálltunk egy friss hegyi patakocskánál, mert árnyék híján igen csak folyt rólunk a verejték és jól esett a felfrissülés, amit a víz hűvöse adott. Ezen az alig 8 km-es felfelén szinte az összes vizünk elfogyott így igen megörültünk a következő állomásnak. Rengeteget ittunk-ettünk, beszéltünk pár szót a magyarokkal és folytattuk is utunkat, de már jobb kedvvel, mert már csak egy nagy mászás volt hátra és az idővel is jól álltunk.

A lejtőn persze ismét visszaelőztek a hegymenetben gyengébbek, de nem fájt érte a szívünk. Szerettük volna ép bőrrel beérkezni a várva várt célba. A lejtő alján kihagytuk az energiapótlás ismételt és kifogyhatatlannak tűnő asztalait, de hamar kiderül, hogy kár volt. Az utolsó nagy emelkedő elején Jucus korgó gyomra megálljt parancsolt és a köves út szélén elfogyasztotta jól megérdemelt energiaszeletét, géljét. Ekkor jelezte, hogy a szemével van valami és nem lát rendesen a bal szemére, mert vagy belemet valami vagy a belefolyó izzadtság miatt elkezdett csípni fájdalmasan. Némi vizsgálat után elindultunk, de kérte, hogy menjek előtte, mert így nyugodtabbnak érzi magát. Bár eddig is előtte haladtam:-), de persze ennek e kérésnek is eleget tettünk.

Ez csak a lejtőkön volt picit hátrány, mert és gyorsabb voltam lefelé és így folyton tekergettem a nyakamat hátrafelé. Az emelkedő vége picit becsapós lett, mert 800 m-ről indultunk 1240 m felé, de kb 1100 m-nél jött egy lejtős rész. Szerencsére tudtunk, hogy még nem vagyunk a tetőn így nem kezdtünk el előre örülni és igazunk is lett. A számított és a valóságos csúcs között volt kb. 30 méter, így az óra szerint 1270 m volt a csúcspont.

A végén már kicsit fáradtak lettünk, de csak testileg, mert lelkileg már tudtuk, hogy nincs messze a cél. Az utolsó frissítőnél felhívtam Alexot és beszéltünk pár szót, meg a várható érkezési időt is. Itt már Juc szeme igen csak rosszul nézett ki, de minden elismerésem neki, mert egy rossz szót nem hallottam tőle. Egész úton kitartóan követett és próbálta tartani az általam jónak ítélt tempót. Minden emelkedő harciasan és kitartóan küzdött. Le a kalappal előtte.

Az utolsó 20km már kéjutazás volt az eddigiekhez képest és az a pár kisebb emelkedő már meg sem kottyant. Igen nagy tempóval értük el a várost és végül a szállásunk előtti úton pár lépcsőt letudva rá is kanyarodtunk a kordonnal szegélyezett és ovációval fogadott célegyenesre. Ott várt minket Andris és Alex is és készítettek pár fotót. Én még igen jó erőben éreztem magam és fel voltam dobva nagyon. Jucus sietett a szállásra, mert próbált megszabadulni a most már gyötrő fájdalmat okozó lencsétől. Itt még találkoztam pár ismerőssel, akik gratuláltak nekünk, ami nagyon jól esett.

A szálláson gyors fürdés után elindultunk enni, mert várt minket a sikeres teljesítésért felajánlott grill csirke, aminek nyálcsorgató illata már az előző napon megálljt parancsolt nekünk. Ekkor csak azért hagytuk ki, mert a kiadós pasta parti után, már nem fért belénk több. Este még végignéztünk Gary Fisher mellett állva az eredményhirdetést és a tombolát, de utána mentünk lefeküdni.

A másnap már gyorsan elment a reggeli pakolással készülődéssel és hazautal. Nagy csönd volt egész úton. Szerintem mindenki próbálta feldolgozni és megemészteni ezt a majd 3 nap tömény élményt és elraktározni magában, hogy a nehéz napokon előhúzva erőt merítsen belőle. Mind a négyünknek felejthetetlen élmény volt, még ha nem is ugyan abból a szempontból.

Köszönöm Jucusnak, Alexnak és Andrisnak ezt a hétvégét. Remélem jövőre ismét részesei lehetünk ennek az álomnak.

Beszámoló: Pásztor Laci
Fotók: Sportograf.com, Csete Sanyi