Május elseje - mivel idén vasárnapra esett - a munka ünnepe mellett az Anyák Napja is volt. Nem mellékesen a hegyikerékpáros maratonok kedvelőinek is külön ünnepként szolgált, hiszen az évben először állhattunk rajthoz, ami a maraton szezon kezdetét jelzi. A kilencedik Buda Maraton a Samsung Olimpiai Zöld Fesztivál kereteiben került lebonyolításra sok egyéb versennyel és sportrendezvénnyel együttesen a jól megszokott helyszínen, a Hármashatár-hegyi repülőtéren.

A Merkapt SE is népes delegációval jelent meg ezen ünnepi napon. Ha jól számoltam tizenöten voltunk jelen, ám ebből ketten (Jucus és Keckó Zoli) betegség, illetve sérülés miatt csak nézőként buzdíthatott minket.

A rajtot megelőzően több visszatérőt és néhány csatlakozót üdvözölhettünk. Elsőként Brigit, aki több éves külföldi tartózkodása után végre újra rajtvonalhoz állhatott velünk, valamint Ancsát, aki október óta szintén külhonban erősödik. Emellett két új harcosunk Gábor és Laci is bemutatkozhatott Merkaptos színekben. A közel idillikus hangulatot az időjárás húzta keresztül, hiszen ahogy közeledett a rajt, úgy lett egyre borultabb és az eső is egyre jobban rázendített.

A megszokott módon egy vonalban sorakoztunk fel az esőtől egyre csúszósabb füvön, majd a rajtjelre mindenki úgy iramodott neki mintha az életéért küzdene. Megmondom őszintén én kimondottan utálom ezt a rajtot, hiszen olyanok keverednek az ember elé, akiknek semmi dolguk ott és sok esetben csak egy hajszállal sikerül megúszni, hogy önhibádon kívül valamilyen bukás részese legyél.

Talán be sem kell már mutatni, de nagyjából úgy néz ki a verseny útvonala, mint egy nagy nyolcas. Először az egyik hurkot tesszük meg, aztán akinek elég az befejezi, aki meg még menne, az megcsinálja a második kört is. Előre nem kell eldöntened, hogy a rövid vagy a hosszútávot választod, elég menetközben határoznod. 

Az első kör többnyire egynyomos utakon halad, így jellemző a vonatozás, valamint a torlódás, így nem árt jól helyezkedni, illetve előzni ahol lehet. Pont a fent említettek miatt a mezőnyben elég nehéz saját tempót menni és folyamatosan figyelni kell a versenytársakra. A folyamatosan hulló csapadék sem könnyítette meg a tekerést, amely előbb vékony csúszós réteget varázsolt az utakra, ami később sárrá változott.  Az egyébként gyors pálya több szakasza kimondottan neccessé vált.

Az első szakaszról visszaérve komolyan elgondolkoztam azon, hogy befejezem, de végül győzött a „józanész” és folytattam az akkora már jelentős méreteket öltő sárdagasztást, ami ekkor már túlélőtúra jelleget öltött. Két éve egy görög szigeten megismert KTM-es sporttárssal folytattam az utat, ám a technika makacskodni kezdett alattam és a hajtómű folyamatosan megállt tekerés közben, visszaidézve egy 24 órás versenyt, ahol hasonló körülmények között tört le a váltófülem.

Több megállással próbáltam a váltóból a váltógörgők mellől kipiszkálni a rárakódott fosszíliákat, ám csak időszakos javulást sikerült elérni. Közben a Virágos-nyeregre vezető út járhatatlanná vált és tolás közben is beálltak a kerekek. Csúszós lejtőzés, majd betonon visszamászás következett ekkor már Daneluszki Lacival együtt, akivel a Harsány lejtő tetején található közkútnál megálltunk egy gyors bringatakarításra. Ettől némileg javult a meghatás állapota, bár a láncot így kapkodta a váltó.

Visszaérve a nyeregre világos volt, hogy pillanatok alatt beragadunk a sárba, így a még „tiszta” bringát a vállamra vettem, így közelítettem a hegycsúcsra vezető köves emelkedőhöz. Laci hasonlóképpen járt el, aminek következményeképpen jó pár kolléga mellett sikerült elhaladnunk, akik kilószámra szedték a sarat a járgányukról.

Jött a mászás a csúcsra, ahonnan visszapillantva sejteni lehetett, hogy igen kevesen vállalták be a hosszabb távot, hiszen alig lézengett arra valaki és a csúcson lévő frissítőnél sem uralkodott versenyhangulat. A máskor olyannyira kedvelt lejtők most morcosabb arcukat mutatták és folyton ki akarták húzni a bringát alólam. Le a Szépvölgyi útig majd a Hűvösvölgy felől vissza a versenyközpont felé, ahol már zajlott az eredményhirdetés. Nem tudom, hogy én voltam oly hosszú ideig távol (azt hiszem 73. lettem a két körösök között) vagy a rendezők eleve leírták a hosszabbik távon indulókat… nem tudom, minden esetre még a chipet sem akarta levenni senki rólam. Minden esetre nagy örömömre szolgált, hogy Ancsát épp ekkor szólították a dobogó harmadik fokára!

Gyors átöltözés, pillantás a bringamosónál lévő végtelen sorra, majd rövid beszélgetés után sátorbontás következett.

A Buda maraton hivatalos összegzése: A kilencedik alkalommal meghirdetett versenyen a 42 kilométeres hosszabb távot százan, a 21 kilométeres rövidet félezren teljesítették. A hosszútáv abszolút elsőségét a férfiak mezőnyében Buruczki Szilárd (Magellan Kőbánya TC) nyerte. A hosszú távú női versenyben Dósa Eszter (Vitalitás SE –Scott) nyert,  rövid távon a a férfiaknál a junior korú Szalontay Bence (Merida Maraton Team CST) volt a leggyorsabb, a hölgyek között pedig Michelberger Szilvia (Fillari Team – Budaörs).

Ancsa beszámolja a Buda maratonról:

Hmmm....Sosem volt a kedvenc pályám. Valamikor réges-régen, még 2005-ben ez volt életem első versenye. A következő szezonban, az újonnan összerakott bringámat nem kímélve elindultam a versenyen, ami túlzás nélkül életem legrosszabb élménye lett. Aki részt vett rajta, sosem felejti el...

Akkor is az ideihez hasonlóan már a rajtnál esett és valami borzalmasan tapadós, agyagos sárban kellett megküzdenünk minden méterért. Nemhogy tekerni, sokszor tolni se lehetett a bringát, még lefelé sem. Na, de ennyi elég a nosztalgiázásból, egyébként is úgy látszik, azóta kicserélték a talajt :)

A megrázó emlékeket félresöpörve izgatottan vártam a versenyt, hajtott a vágy, hogy végre újra összemérhessem magam az ellenfelekkel. Miközben Mikivel a rajthoz gurultunk, határozottan az az érzésem volt, hogy nem vagyok normális... Ez jó nagy szívás lesz :))

A sisakomról már indulás előtt csöpögött a víz, de akkor már elkapott a versenyszellem, senki és semmi nem tarthatott vissza. Próbáltam már az elejétől egy viszonylag gyorsabb tempót diktálni magamnak, amit sikerült is elég jól tartani. Most nem éreztem azt, amit az eddigi versenyeken, hogy a kezdeti lendület után kifulladok. Próbáltam előzgetni, amennyire lehetett. Az idő ellenére a pálya szerintem meglepően jó állapotban volt, bár sokszor csúszkáltam, illetve a meredekebb emelkedőkön tolnom kellett, mert kifarolt a kerék, de a 2006-os után én nagyon pozitívan csalódtam, sokkal rosszabbra számítottam.
A lefeléken nem nagyon mertem száguldozni, épp ezért sokszor nem is tudtam előzni. Ez a sok egynyomsávos út nekem nem jön b , voltak olyan részek ahol szinte a dzsungelben éreztem magam :)

Hogy hányadik vagyok, arról fogalmam sem volt, igazából nem is nagyon tudtam nézelődni, ki teker előttem, utánam, annyira a pályára kellett figyelni. Aminek nagyon örülök, hogy a Merkaptos fiúkkal elég jól tudtam tartani a tempót, legalábbis egy ideig. A vége felé - kb. még 7 km lehetett hátra - már kicsit kezdtem érezni, hogy fáradok, sokszor kellett tolni, ahol szárazon simán felmentem volna és ez nagyon kivette az erőmet. Annyira már nem rohantam, de persze arra figyeltem, hogy ne előzzön meg vetélytárs.

Végül 1:28:04-es idővel kategóriámban harmadikként, összetettben ötödikként értem célba, aminek természetesen nagyon örültem, mert a 2 évvel ezelőtti Bükk óta ez a legjobb eredményem.

Az eredményhirdetés után a csapatsátorhoz mentem, beszélgettünk mindenféléről. Egyszer csak észrevettem, hogy a nyakamban csak egy nemzeti színű szalag lóg, de valami hiányzik a végéről: az érmem, amiért úgy megküzdöttem!
Mindenki lázasan böngészte a füvet, de a keresés nem járt eredménnyel. El nem tudtuk képzelni hova tűnhetett. Már kezdtem ledobálni a ruháimat (Laci legnagyobb örömére :D), mert előtte mutattam meg, milyen pólót kaptunk, hátha beakadt közben valahová, de nem, nem lett meg. Már teljesen pánikban voltam, mire végre bekukkantottam a kis papírzacskóba, amit kaptam: ott lapult a kis drága! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ez volt a nap egyik legizgalmasabb pillanata! :-)

Nagyon jó kis verseny volt a körülmények ellenére és még egyszer gratulálok a csapattársaimnak, akik bevállalták ilyen időben. Tominak meg duplán is elismerésem, hogy a maraton után még kiment egy terep félmaratont futni!

Fotó: Nutrixxion