Immáron ötödik éve, hogy minden tavasszal összegyűlünk Merkaptos hegyibringások, hogy közös túrákkal együtt köszöntsük a tavasz érkeztét és a kerékpáros szezon kezdetét. Ahogy az őszi szezonzárón Szlovákiában, úgy most is számunkra új helyszínt avattunk. A választás a bringás körökben méltán népszerű mátraszentlászlói Kétkerék Vendégházra esett, amely hazai viszonyok között páratlan szolgáltatásokkal várja a vendégeit.

Április 14-én csütörtökön reggel keltünk útra, hogy 10 óra körül már a Mátra kissé hűvös levegőjét szívhassuk magunkba. A négynaposra tervezett szezonnyitó első napjának reggelén, annak ellenére, hogy munkanapról volt szó, 13-an gyűltünk össze, hogy megkezdjük a közös kilométerek gyűjtését.

A tervünk egy Kékest is érintő nagyobb kör volt, aminek a Galyatetőre vezető turistaúton kezdtünk neki. Mátraszentlászlót meredek emelkedőn hagytuk el, majd az erdőbe fordulva ösvényen haladtunk tovább. A kék jelzésen izgalmas köves-sziklás úton értük el Galyatetőt, majd a piros+ jelzésen ereszkedtünk le a Rudolf tanya elágazásig. Ekkora már elég sötét felhők gyűltek felénk és apró, borsszem méretű jég hullott, ám nem volt zavaró, így folytattuk az utunkat.

Az elágazástól, mivel az erdészeti tevékenység következtében a dózer utak szét voltak túrva, a kék+-en hullámvasutaztunk a Parád-Mátraháza elágazásig. A Vörösmarty turistajházig jutottunk, amikor a jégeső annyira felerősödött, hogy egy buszmegálló kis bódéjába kényszerített minket. Gondoltuk meg várjuk a jégverés végét, ami nem akart csillapodni, sőt esővel keveredve még erősebb lett.

Kb. fél óra telhetett el mikor öten megunták az egyre hűlő bódéban való ácsorgást és elindultak aszfalton vissza Mátraszentlászlóra, ami egy kb. 16 km-es emelkedő tetején volt. Újabb fél óra elteltével még hatan döntöttünk az indulás mellett, annak ellenére, hogy a havas eső még mindig esett. Ha nem lett volna elég a fentről hulló csapadék, az elágazásig visszagurulva az úton hömpölygő fagyos vízzel teljesen összecsaptuk magunkat, így átázott ruhában kezdhettük meg a mászást.

Az egy órás úton hol beerősödött a havas-kásás eső, hol a szél rázta a fákról a nyakunkba az újabb áldást. Galyatető magasságában bőven fagypont körüli volt a hőmérséklet, ami a megmaradó hó mennyiségéből is jól látszott. Valahol az utunk háromnegyedénél, aztán elvágták a telet és a szürke felhők közül napos részre értünk és az eső is elállt. A házhoz visszatérve már ismét tavaszi idő volt, ám az átfagyott végtagjainkon csak a meleg zuhany és a száraz ruha segített.

A házzal és vendéglátóinkkal kapcsolatos pozitív benyomásaink csak tovább erősödtek, mikor mosózsákokat kaptunk, hogy kimoshassák a koszos-átázott mezeinket. Hatalmas köszönet érte!

Hat óra körül átmentünk a Vöröskő étterembe, ahol közösen elfogyasztottuk a vacsoránkat, majd a házba visszatérve megnéztük Benjamin Button különös élete című nagy sikerű filmet.

Második napunk reggelére még heten érkeztek, így 20 fősre duzzadt a csapat. Mivel a vendégház befogadó képességét meghaladtuk, a szomszéd házba is beköltöztünk néhányan.

Tizenegy órakor szálltunk nyeregbe, hogy a 800 méteren fekvő házat ezúttal lejtőzve elhagyjuk. Első uticélunk az Ágasvári turistaház volt, ahova roppant izgalmas, főként egynyomos ösvényen érkeztünk. Miután összevártuk a társaságot előbb meredek lejtő, majd hosszabb lankásabb tekerés következett a Csörgő-patak mentén Mátrakeresztesre. Napi fő célunkká a Muzsla meghódítása vált, amit a Mátrabérc-túra útvonalán terveztünk teljesíteni.

Két jelzés közül választhattunk, amelyek a térkép szerint majd összetalálkoznak, ám valószínűleg a rosszabbik út mellett döntöttünk mert hamarosan toltuk, majd cipeltük a bringákat, ahol pedig szintbe haladt az ösvény, ott térdig érő tüskés bokrok fogadtak minket.

A szenvedéseinknek egy tekerhető út vetett végett, ami tovább kígyózott felfelé. Több bukkanó megmászása után a csúcs tövében ismét szigorúbbá vált az út, ahol gyökerek és kövek nehezítették a haladást. Némi hillclimb, majd tolás és elértük a 805 méteres csúcsot, ahol erős szél és 8 fok körüli hőmérséklet fogadott minket.

Elkészítettük a csúcsfotónkat, majd a Mátrabérc-túra útvonalán folytattuk az utunkat. Felejthetetlen lejtőzés következett. Izgalmas csiki-csukis ösvények, kövekkel, gyökerekkel, belógó ágakkal, vízmosásokkal tarkított hosszú száguldás, aminek a végén egy DH-s részen lemászva értünk le Szurdokpüspöki határába.

Mivel több mint 600 méter szintet vesztettünk eljött az ideje, hogy újra emelkedőnek fordítsuk a kerekeinket, így a  Diós-patak mellett agyagos, vízmosott úton másztunk felfelé. Talán egy elnézett jelölés, talán egy rosszul megválasztott útvonal nyomán nem sokára ismét lejtőztünk, ami roppant élvezetes volt, ám a tudat, hogy lassan négy óra van, a napi enni és innivaló készleteink elfogyóban és, hogy ismét 200 méter tengerszint feletti magasság alatt vagyunk nem volt túl örömteli. …és ekkor még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk.

A Rédey-Nagy-patak árterületén álltunk, ahol ugyan volt egy jelzett turistaút, ám az olyan elhanyagolt volt, hogy azon évek óta nem járt ember, de talán még állat sem. Ezen próbáltunk feljutni, ami kerékpárral lehetetlennek tűnt. Fenyőfákkal sűrűn benőtt mederben próbáltunk előrejutni, amit a szúrós ágak, a kidőlt fák és a patak próbáltak megakadályozni. A jelzés a patakkal párhuzamosan futott, ám a vízfolyás hol az egyik, hol a másik oldala várt járhatatlanná, így folyamatos átkelésekre kényszerültünk. Egyre lassabban haladtunk, az innivalónk utolsó cseppjeivel is végeztünk és az óra is rendíthetetlenül haladt előre, azzal fenyegetve minket, hogy ránk esteledik az erdőben.

Vakmerő lépésként, a megérzéseinkre hagyatkozva letértünk a jelölt útról és egy gerinc felé emelkedő úton próbáltunk kijutni a kelepcéből. Több megállással, a lassabbak bevárásával jutottunk a megváltást jelentő Nagy-parlagra, ahol megtaláltuk a sárga jelzést. Ez egy jó minőségű dózer út, amin elértük a Hidegkúti turistaházat ahol vizet tudtunk kérni. Ekkora már megszületett a döntés, hogy a gyorsabbak megpróbálnak visszajutni a házhoz és autókkal sietnek a lemaradók segítségére, így szétszakadt a csapat.

Ahogy szétváltunk az út is több felé ágazott és csábító erdészeti utak hívogattak, ám nekünk a csapásszerű sárga jelzésen kellett a bringákat tartani. Gyanús volt, hogy az elsőként elindulók nyomait sehol sem láttuk, így félő volt, hogy eltévedtek vagy ahogy Oszi fogalmazott: „elmentek a fing utcába”. Ismét lejtőzés következett míg végül lakott településre értünk és elértük Mátrakeresztest.

Öten indultunk az aszfaltos emelkedőnek ahol 400 méter szint és kb. 15 km várt ránk, közben lassan az este is ránk ereszkedett. Bő egy órás kemény mászással küzdöttük le az akadályt és egymást húzva értünk Oszival elsőként a házhoz. Mivel az egymásra parkolt kocsikkal nem tudtunk elindulni meg kellett várni a többieket. Nemsokára Röfi is befutott, aki az autójával egyből vissza is indult. Újabb negyedóra múlva megjött Szabi is, így én is elindulhattam egy autóval a többiekért, engem Ildi követett, majd jött Oszi is.

Ekkor már korom sötét volt és többekkel találkoztunk az úton, akik keményen kapaszkodtak felfelé, ám tovább kellett mennünk, hogy a leghátul maradókat hozzuk fel először. Mátrakeresztesre érve bepakoltuk a bicókat és a megfáradt társainkat és indultunk vissza a házhoz. Mire felértünk, mindenki más is befutott, így este 9 óra környékén újra együtt volt a csapat a házban. A háziak a kérésünkre bográcsban marhalábszár pörköltet készítettek, így az ínycsiklandozó menü már az asztalon várt minket. Többek azonnal eldőltek, míg páran a lefekvés előtt még megnéztük a Life Cycles című gyönyörű bike-os filmet.

Harmadik napra - okulva az előző napból - olyan útvonalat választottunk, amin már jártak közölünk, így minimalizáltuk az eltévedés kockázatát. Kezdésként mászás a település határában, majd a kék+-en áttekertünk Mátraszentimrére. Innen a Szén-patak völgyét követve ereszkedtünk Szalajkaház érintésével Lajosházáig. Az utat izgalmas patakátkelések színesítették, amit tovább fokoztak a régi kisvasút hídjainak maradványain való átegyensúlyozások. Ráadásként a kisvasút felújított pályáján a sínek között a talpfákon zötykölődtünk néhány kilométert.

Lajosházán egy kis pihenő a turistaház mellett, aztán dózer úton legurultunk a cserkőbányáig hogy meglegyen az előirányzott kilométer. Ezután a Komlós patakkal párhuzamosan felfelé induló erdészeti úton a korábbi utunkat keresztezve hosszasan kanyarogtunk felfelé. Az utunkat egy lefelé száguldó bringás veszélyeztette csak, aki Balázzsal frontálisan össze is ütközött. Szerencsére Balázs is egyben maradt és a retro kerekes is folytathatta útját.

Jó minőségű úton haladtunk tovább, míg elértük a Görgőbikki utat majd azon felfelé haladva a szénégetőknél balra fordulva visszaértünk Mátraszentimre mellé. Innen a pihentebbek még mentek egy kört Fallóskut felé, ahonnan a zöld jelzésen meredek lefelén haladtak Ágasvár lábáig. Itt találkoztak a Mátrabérc teljesítménytúra utolsó elhaladóival, majd a pontőrökkel is. Szerencsére így nem kellett a szűk ösvényen a gyalogosokat kerülgetni. :-) Innen erdészeti úton feltekerés a turistaházig, ahol előző nap már jártunk, onnan pedig a már szintén ismert kék jelzésen vissza Mátraszentlászlóra.

Este ismét a Vöröskő étterembe mentünk. Ekkora már megérkezett közénk Kassai Karesz is, aki az este hátralévő részében tengernyi versenyélményét és kalandját osztotta meg a lelkes hallgatóságával. Fél 12 fele hárman nekivágtak egy éjszakai túrának, ami merész vállalkozásnak tűnt, ugyanis a vacsora után jóféle pálinkák és borok kóstolgatásába kezdtünk a társalgónak kinevezett 2.emeleti konyhában. Alex, Buki és Juhász Petivel döntött úgy, hogy az aznapi 50 km-es távot egy éjszakai körrel vezetik le.

Az világos volt, hogy nem fogunk izzadni, úgyhogy a legmelegebb ruhákat vettük fel, ami remek döntésnek bizonyult, mert miután a már bejáratott K+ jelzésen átkeltünk Mátraszentimrére és a KO-n megindultunk lefelé (ez egy Mátraszentimre irányából igen kellemes egynyomos ösvény, a Mátra maraton hosszú távja itt felfelé halad el) Fallóskút irányába, Buki ledefektelt és a Gedeon-oldal aljában hosszas szerelésre kényszerültünk. Buki kolléga már éppen összerakta a kereket és kezdte volna pumpálni amikor eszébe villant hogy nem nézte át a külsőt, tüske után kutatva. Így jár aki alkoholos befolyásoltság hatása alatt indul kerékpározni! :D Kerék megint szétszed, három tüske eltávolít, megint összerak, pumpával szenved... A szerviz úgy fél órásra nyúlt, még szerencse hogy kellő mennyiségű védőitalt fogyasztottunk, így nem fagytunk halálra a patakparton. Rosszul mutattunk volna a híradóban! :)

Innen nagy örömünkre mászás következett előbb Fallóskút határába, majd balra fordulva a zöld jelzésre tovább Bagolyirtásra. itt rövid szusszanás következett, kellően kimelegedtünk, annak ellenére hogy a réten deres volt a növényzet. Tuti hogy fagypont alatti volt a hőmérséklet! Buki ráfújt még egy kicsit a kerekére mert innen meredek sziklás lefelé következett vissza Imrére. Nem hiányzott volna ha felüti a frissen megjavított belsőjét! Feltekertük a lámpák fényerejét és uccu neki! Buki és én "Hozé" féle csodalámpákkal operáltunk, (ő a kormányára szerelte, én a sisakra rögzítés híve vagyok), Peti pedig egy 100 dolcsis Kínából rendelt lámpával, ami számomra meglepően jól teljesített. Mind fényerejében, mind esztétikailag abszolút felveszi a versenyt a drága nyugati márkákkal! Szentimréről aztán a legrövidebb úton irány ismét vissza a szállásra. Visszaérkezve a szállásra úgy másfél óra múltán páran még mindig a konyhában beszélgettek, megejtettünk egy gyors második vacsorát, elpusztítottuk a maradék piákat és lepihentünk. :)

A negyedik napon nem bíztunk semmit a véletlenre és lelkesen fogadtuk házigazdánk Móczár Zsolti csatlakozási szándékát, így mentesítve magunkat az eltévedés lehetőségétől. Ismét Mátraszentimre felé vettük az irányt, majd rövid aszfaltos szakasz után a falun keresztül átszeltük a Gedeon-oldalt és Fallóskútnál visszakanyarodtunk a szintútra, ami átvitt Bagolyirtásra. Onnan kellemes lejtő ismét ’szentimrére (ez a kör már ismerős volt az éjszakai túra résztvevőinek), majd tovább lejtőztünk amíg elértük a Narád-oldalt, ahol balra rátértünk a Mátraszentistvánra vezető dózer útra.

A sípályát keresztezve aszfalton visszamásztunk a szállásunkig, ahonnan rövid pihenő után a sárga jelzésen indulva felmentünk a Vörös-kő kilátóhoz. A panoráma miatt felmásztunk a vaslépcsőkön, ahonnan tiszta időben látszanak a Tátra csúcsai is. A szélcsendes idő ellenére a kilátónak meglehetősen erős volt a kilengése. Ezután nagyon meredek lejtő, majd eszméletlen változatos erdei tekergés, rövid emelkedők, bukkanók, egynyomos ösvények jöttek. Legurultunk a Rebeka-kertig, ahol az Ágasvárra vezető sotteres útra tértünk rá és visszatekertünk a szállásra Vörös-kőt megkerülve. Többeknek annyira tetszett a második kör, hogy négyen amolyan bónuszként ismét megcsináltuk.

Végül elérkezett az hazaindulás ideje. Fájó szívvel hagytuk magunk mögött kedves vendéglátóinkat, ezt a gyönyörű helyet és az itt töltött négy napot, amelyre sokáig, fülig érő vigyorral fogunk emlékezni. Rendre elhangzik a beszámolóinkban, hogy ide visszatérünk, ám ezúttal úgy gondolom, hogy ez így is lesz, hiszen minden szempontból tökéletes bringás helyet fedeztünk fel.