Nyitólap
Szakosztályaink
Rendezvényeink
Sportközpont
Fórum
 
 

Hegyikerékpár

Magunkról
Csapattagok
Dicsőségfal
Rólunk írták
Fotóalbum

Kajak - kenu szakosztály

Sárkányhajó

Hegymászó és Túra Szakosztály

Atlétikai szakosztály

Tájbringa szakosztály

Triatlon szakosztály

Labdarúgó szakosztály

Gyorstollaslabda

Water Bike Szakosztály

Egyéb hírek

Merkapt SE
   
Szavazógép
Weboldalunk melyik részét szoktad látogatni?
    Atlétika
    Hegyikerékpár
    Hegymászás és túra
    Kajak-kenu
    Sárkányhajó
Hegyikerékpár
Salzkammergut Trophy 2009

Az idei salzkammerguti kalandunk csütörtök este vette kezdetét, amikor is a roppant borúlátó időjárás előrejelzések hatására, téli ruhák után kezdtem kotorászni a szekrényben. A szombati napra jósolt egész napos masszív eső, valamint az itthonihoz képest 30 fokos hőmérséklet-csökkenés kabátot és pulóvereket kívánt az útiholmik közé. Összességében hittem is meg nem is a szomorú jövőképnek, de mindenképp bíztam az Alpok gyorsan változó időjárásában, hogy mégsem lesz olyan tragikus a dolog.


Kényelmes, 5-6 órás autókázás után fordultunk be Gosauban a Reiter család birtokára, ahova a szállásunkat foglaltuk. Üdvözlésül elénk jött Félix a macska, majd a háziak is köszöntöttek és átvettük a tökéletes, 8 személyes lakhelyünket. A tűző napsütés a lányokat a napágyakba szólította, mi pedig széles mosollyal és növekvő optimizmussal tekintettünk a völgybe, valamint a szombati versenynap elé. Nem sokkal később elindultunk a Gosauerhof nevű teraszos étterem felé, hogy estebéddel és sörrel öblítsük le az út porát.

Ücsörgés közben bringás had vágtatott el mellettünk, amelyben két Merkaptos is lószolt. Hangos kiáltással hívtuk fel magunkra a figyelmet, majd Peti és Zoli csatlakozott hozzánk egy bambira. A nem túl pikáns és minden fűszert nélkülöző pizzánk majszolgatása közben a Dachstein gleccser irányából, szürke felhők kezdtek gyülekezni az égen. Mire végeztünk az evéssel a szürke pamacsok, komor fekete paplanná változtak és heves széllökések közepette, kezdték megtölteni a völgyet. Zoliék számára a pár percnyi megálló jelentette a megmenekülést a vihar elől, mert így volt idejük visszafordulni és elérni a szállásukat. 

A számlát már csapkodó esőben rendeztük, majd az autóba ugrálva vártuk a folytatást, ami jégeső és felhőszakadás formájában ért el minket. Az úton közlekedő autók előbb lépésben, majd sehogy nem haladtak, mivel az ablaktörlő lapátok képtelenek voltak a lezúduló esővel tartani a tempót. Negyed óra égszakadás után, lépésben indultunk az úton kerékagyig hömpölygő vízfolyamokban Bad Goisern felé a nevezéseket átvenni. A kocsiból kiszállva kicsit hűvösnek tűnt a csepergő esőben a 15 fokra hűlő levegő, így nem sokat piszmogtunk a nevezéssel és a kiállítók sátrainak megtekintésével. Gyors bevásárlás után mentünk vissza a szállásra és még mindig bizakodva készülődtünk a 114 km-es táv másnap reggeli rajtjára.

A fél hétre tervezett ébresztőt megelőzve öt előtt felébredtem és az ablakon kitekintve súlyos szürke felhőket, szakadó esőt és folyamatosan dörgő, villámló égboltot láttam. Együttérzéssel gondoltam a néhány perc múlva 5 órakor rajtoló, 206 km-es távot vállaló bringásokra és visszabújtam az ágyba, még mindig bizakodva a reggelre felszakadozó felhőzetben.


Hajnal ötkor kezdett a 206 km-es táv

A helyzet hét, majd nyolc órára sem javult, ezért reggelizés közben, a javuló időbe vetett hitünk utolsó foszlányaival együtt intettünk búcsút a kilenc órás rajtnak és hoztuk meg a döntést miszerint nem indulunk a trophy-n. Itt egy pillanatra visszaidézném a május végi Szilvásvárad Maratont, ahol a fogvacogtató hidegben, az ötödik didergő órában, erősen elgondolkoztam azon, hogy mi értelme bevállalni szélsőséges időjárási körülmények között olyan versenyeket, amelyeken már sokadszorra indul az ember. Ha ott nem is, most megadtam magamnak a választ: semmi.

A rajtra azért Bad Goisernbe autóztunk, ahol a párás szélvédőn keresztül számtalan öt órakor az A-távon (206 km) elrajtoló, majd fél kilencre a versenyt feladó bringást láttunk. Elgondolkodtató volt, hogy azok, akik bevállalnak egy ekkora távot és a hideg, esős, sötét hajnali órán el is indulnak, milyen elszánt versenyzők lehetnek, és vajon milyen körülmények fordíthatták vissza őket?!

A 114 km-es B-táv, kilenc órás rajtjára nagyjából a nevezők fele sorakozott fel, ami az 5-6 fok és a szakadó eső mellett még így is szép szám. Csapatunkból Keczkó Zoli és Aranyos Peti voltak azok, akik az indulás mellett döntöttek, amiért maximális tisztelet illeti meg őket. A máskor tömött startblokkok most elég foghíjasok voltak, de a legüresebb a 4 szektor volt, ahonnan mindössze kb. 20-an várták a startpisztoly hangját.

Miután az utolsó indulók is nekivágtak a nagy menetnek, mi a nevezési központ felé vettük az irányt, ahol leadtuk az időmérésre szolgáló chippet, amiért „don’t finisher” polót kaptunk – hiába mondtunk, hogy minket maximum egy „don’t starter” feliratú illetne meg.

A szállásra visszatérvén láttuk a gosaui, utolsó frissítőpontot állító rendezőket, amely a B távnak kb. a 95. km-nél található (az A-nak 186-nál:-)). A szálláson kitaláltuk, hogy mivel fogjuk tölteni a verseny nélkül maradt napot, így vettük tervbe az Attersee-nél található cseppkőbarlang és a koncentrációs tábor megtekintését. Nem sokkal később újra a Hallstatti-tó felé haladtunk, közben az eső egy percre sem vett visszább és „vigasztalanul” zuhogott. Ekkor vettük észre, hogy a frissítőponton felállított sátor és a nyüzsgő személyzet úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Ez nem jelentett semmi jót…

A hőmérséklet nem hogy emelkedett volna, hanem tovább csökkent, így kora délutánra a környező hegyeket, - nagyjából ezer méter magasság felet - beborította a hó, mi pedig erősen aggódni kezdtünk a pályán lévők biztonságáért. Bad Goisern felé minden irányból a versenyt feladó, vacogó bringások tekertek, először önszántukból, majd a rendezőség utasítására, ugyanis a két nagy táv versenyzőit nem engedték fel a Rossalm felé vezető ezer méteres mászára, részint a lehullott hó, részint a komoly fagyveszély miatt.

A mezőny jelentős részét a hallstatti tűzoltó laktanyába terelték, majd onnan tűzoltóautókkal szállították vissza a rajt/cél területre. Amíg a versenyzők az ingázó autókra vártak a laktanyában, a tűzoltók a bringások ruháit hatalmas szárítógépekkel szárították. A 114 km-es táv így jó 50 km-el rövidült, végül 600-an kerültek fel a befutólistára valamilyen idővel (a 206 km-es távon induló 500 kerekesből, 98 versenyző van fent ugyanezen listán valamilyen eredménnyel). Az eredmények értékelése nem lehetett egyszerű.

Délután a Gosausee-nél még csináltunk néhány "téli" fotót, majd a nap további részében a házunk melegében főztünk, ettünk-ittunk, pihentünk, miközben megnéztük a tv-ben, hogy a Tour-on Contador hogyan jelentkezett be a sárga trikóra, és nyomott le mindenkit a Verbierbe vezető szakaszon.

dachstein
A kép július 18-án készült:-)

Vasárnap tiszta, napos időre ébredtünk, így a közös reggeli és nem sokkal fél tíz után már a nyeregben ültünk, hogy a Dachstein Runde-n tapossuk a pedált. Míg mi bringások két keréken, addig a „lányaink” két lábon, egy másik útvonalon indultak túrára. Az előző napi ítéletidőnek nyoma sem volt, hacsak a hatalmas esőzéstől megeredő, számtalan bővizű forrást nem számoljuk. A Gosauból az 1650 méteren fekvő Gosierer hüttéhez felkúszó úton indultuk a mászásnak, ahol közel 800 méter szintet faltunk fel „együlésből”. Az utolsó km-t tolva kellett megtennünk a megfelelő út hiánya miatt.

A hüttéhez érkezvén nem hogy egy jó radlert nem kaptunk, hanem a tulajdonos hangos kiabálással próbált elzavarni bennünket, és folyamatosan a „radfahrer” kifejezést ismételte. Kikövetkeztettük, hogy tilosban járunk - mondjuk több tiltó tábla mellett is elmentünk - és errefelé nem szívesen látott vendégek a bringások, így nem sokáig időztünk ezen kedves helyen.

A csúcsról köves ösvényen indultunk lefelé, amelyet tehenek szegélyeztek, ahol némelyik állat furcsa, kifürkészhetetlen tekintete és meredező szarva, nagy ívben történő kikerülésre ösztönzött minket. Röfi bíztatott minket, hogy hamarosan lejtőzhetünk, ehelyett újra felfelé vittük a bicókat. Meredek, csúszós, köves, még bakanccsal is nehezen járható útvonalon próbáltunk a patentes cipőinkkel topogni.

Közel két óra bringacipelés után sikerült leérnünk és olyan ösvényre találnunk, amelyet a nyeregben ülve tudtunk leküzdeni. Közben beleszaladtunk az előző napi Trophy egyik távjának útvonalába és ennek érintésével gurultunk be Bad Goisernbe, ahonnan pihenő nélkül indultunk, a maraton útvonalán, a Hallstatti-tavat megkerülő útra. A trophy teljes kijelölése fent volt, így könnyedén tudtuk követni az útvonalat, amit a korábbi teljesítések miatt már amúgy is jól ismertünk.

Obertraun strandján váltunk el Röfitől és Orsitól, hogy az előző nap, a versenyzők elől lezárt nagy mászást teljesítsük. Lahn elől kezdtük meg a masszív mászást Széles Zolival és Zsoltival, amely a tó 510 méteres magasságáról 1500 méterig repít minket. A lehullott hónak már nyoma sem volt, ehelyett rövid ujjú mezben tornáztuk magunkat egyre feljebb. Egyetlen problémánk az elhúzódó bringás gyalogtúra miatt eltelt idő volt, amivel reggel a csokik és zselék csomagolásánál nem számoltunk, így erősen apadtak a készleteink.

A Rossalm-i hágóhoz már erősen eléhezett állapotban értünk fel, de bíztató volt, hogy nagy mászás innen már nem volt, csupán két kb. 50 méteres emelkedő tarkította a gurulást, na meg újabb affér a tehenekkel. Az dózerút néhol olyan sima volt, mint egy billiárd asztal, amit úthengerekkel egyengettek, igaz, előző nap nem is járták szét a bringások ezrei. A délutáni nap fényében 1400 méterről 800-ig hasítottunk le 10 km alatt, hogy a Gosausee mellett elhaladva, a betonon közel 80-al száguldva robogjunk le Gosauig. Túránkat 72 km és 2100 méter szint megtételével zártuk.

A Rossalm előtti hágó vasárnap délután és egy nappal korábban....


A házba érve, a hűtőajtót feltépve gyűrtük magunkba az ott található sós táplálékot, amelyet pillanatok alatt szippantott fel a kiéhezett szervezetünk. Még egy teendőnk hátra volt, ugyanis a lányok a közel 10 órás gyalogtúrájukkal kicsit elmérték az erejüket és a segítségünkre szorultak. Kb. 6 km-re voltak még egy autóval éppen járható úton, - amire egyébként tiltva volt a behajtás – így mentőegységünk sikerrel hozta le a hegyről a megfáradt leányzókat. Este fél tíz lett mire Hornspitz Hotel éttermében hozzá láttunk a vacsoránkhoz. Mondanom sem kell, hogy nem kellett altató az elalváshoz.

Hétfőn reggel hagytunk magunk mögött Gosau városát és a salzkammerguti régiót, ahol ismét maradandó emlékeket gyűjtöttünk. Az, hogy jövőre visszatérünk-e, nem hiszem, hogy kérdés lenne, ám abban egyetértettünk, hogy – trophy-val vagy anélkül – de hosszabb időre jövünk, mert számtalan ösvény és élmény vár még felfedezésre.

Folytatásként következzen Keczkó Zoli beszámolója:

Az eslő trophy-m

Már 11 napja nézegettem az időjárásjelentéseket, amelyekben egyetértenek, hogy szombaton a sógoréknál rossz idő lesz. Nem is rossz, csak nedves és hideg (nagyon nedves és nagyon hideg).
Aki ismer, az tudja, ez a két dolog nem igazán szokott eltántorítani, legfeljebb jobban felöltözöm és nem leszek oly vidám.

Csütörtök. A bringa kész, szerszámok és pótalkatrészek a ládába. A ruházatnál tanácstalan vagyok: kinézek az ablakon  (35 fok) és úgy találom hogy nudizva lesz a legszerencsésebb tekerni szombaton ha viszont az időjárásjelentést nézem akkor nagyon el se kéne indulni. Az eredmény: az összes létező bringás ruházat a táskában landolt, a 2 pár cipővel kezdve egy hatalmas táskát megtöltött. Közben Peti is megérkezett, kaja készítés majd alvás.

Itt a nagy nap ½ 7-kor indulás nem akartam egyedül menni, de csak így jött össze. Nyugodt tempoban haladtunk a határig ahol is bevártuk Mankáékat (Száguldó Virágok) és velük folytattuk az utat a gyönyörű napsütésben mintegy 250 km–át. Ők itt megálltak kajálni mi pedig tovább mentünk mert már nagyon megakartam érkezni. Bad Groisenhez közeledve egyre jobban csodálhattuk a táj szépségét és a mindenütt rendezett környezetet. Gosauba megérkezvén viszonylag hamar megtaláltuk a szállásunkat amit nagyban megkönyitett az hogy előtte megláttuk Lacikont a Várpalota maraton egyik szervezőjét. A szállásunk teljesen rendben volt a kilátás a szobából csodálatos.


Rövid beszélgetés a többi kerekessel és elhatározzuk, hogy közösen legurulunk átvenni a rajtcsomagokat. Őltözködés, majd irány a rajt terület. Alig tettünk meg pár kilométert amikor észre vettük Mikiéket ahogy egy étterem teraszán próbálják magukra felhívni a figyelmet. Leváltunk a csapatról és beültünk mi is egy narancslé erejéig. Beszélgettünk az útról a holnapi versenyről és az időjárásról ami elég szép ütemben változott amíg a teraszon üldögéltünk, egészen addig míg Miki ránk nem szólt hogy jobban tesszük ha vissza gurulunk a szálásra és kocsival megyünk le. Megfogadtuk tanácsát és 30 perc múlva már kocsival gurultunk lefelé egészen addig, amíg le nem szakadt az ég, ami annyira jól sikerült hogy először lelasitottam 30-ra majd egy rövid időre meg is álltunk.

A rajt központban átvéve a rajtcsomagot még szét akartunk nézni  de csak a vihar nyomait láttuk csak. A kiállítok vagy ép összepakoltak vagy a károkat próbálták enyhíteni, így visszamentünk a szállásra, ahol megvacsoráztunk, mégegyszer átnéztük a bringákat, felraktuk a rajtszámot és még tekertünk egy rövidet bemutatván a Hozé lámpát néhány Frícznek ;).

Reggel 5 körül arra ébredtem hogy szakad az eső. A felhők tejesen be voltak állva és szomorúan kezdtem bellátni hogy a meteorológiai jelentés teljesen beválik (reggel 08–ig 97%, 14-ig 93%, 20-ig 97% valószínűséggel jósolták az esőt és a mennyiségét 22.5mm-re).  ½ 7-kor keltünk, rövid reggeli majd öltözködés. Sajnos a kamáslit otthon felejtettem így maradt egy hosszú átmeneti bringás nadrág, nyári mez, bringás téli kabát és erre egy esőkabátot vettem fel. Peti szokás szerint nyári mez, rövid gatyában akart neki vágni, de nagy nehezen ráimádkoztam még egy téli mezt, azonban az esőkabátot már nem volt hajlandó felvenni mondván beleizzad.

Már korán reggel kiderült hogy viszonylag kevesen fogunk elindulni, így hárman indultunk volna, azonban a harmadik indulót nem volt aki le vigye, viszont legurulni nem volt kedve a szakadó esőben, így a bringáját kábelkötegelővel felkötöttem a csomagtartóra őt pedig betuszkoltuk a raktérbe ahol elég kényelmetlenül  utazott. :-)

Bad Goisern-be viszonylag későn érkeztünk, így már csak a vasútállomáson találtunk parkolóhelyet, gyorsan a rajt területre tekertünk ahová a rajt előtt 2 perccel érkeztünk. A szakadó esőben úgy döntöttünk, hogy pofátlan módon már az első blokkal elindultunk.

Szép lassan indult meg a mezőny, csak egy-két emberke kezdet el sprintelni, az út lassan emelkednett, majd átváltott durvába.  Az aszfaltról letérve előjött a szokásos maraton problémám: hátul a 3 felső fogsoron ugrált a lánc. Kb. 10 percbe telt mire sikerült beállítani és egy lelkes osztrák szurkoló segítet is elindulni a meredek emelkedőn, ami alig sikerült tekintettel arra, hogy a sok állítgatás után középtányér kónuszon maradt a lánc. :-) Pár kilométer múlva az egész  mezőny feltorlódott egy kis hídnál és az azt követő egynyomos ősvénynél, ahol egy patak ömlőt lefelé, így 10-20 cm-es vízben toltuk felfelé a bringákat. Dózer út jött ezután egészen az első csúcsig és folyamatosan hűlt a levegő. Már ekkor legalább 20 embert láttam, akik feladták és visszafordultak.

1000 méternél az eső átváltott havas esőbe, majd nagy fehér pelyhekben hullt a hó 1350 mléteren +1 fok volt, ekkor már nagyon fáztam és az én fejemben is a feladás gondolata forgott. A lejtőzés kezdette után 100 méterrel meg kellett állnom, hogy valahogy vért pumpáljak a kezeimbe, miután ez sikerült már viszonylag gyorsan ereszkedtem pár perc múlva megérkeztem az első frissítőhöz. Itt Peti várt. Nyújtotta felém az iso-ötyit, mintha azt várná tőlem, hogy meg se álljak. :-) Pár süti után tovább indultunk és mivel további 2 fokot emelkedett a hőmérséklet kezdtem ismét élvezni a bringázást. Ismét beértünk egy singletrekkes részhez és vidáman kezdtünk bele a száguldásba. Szépen előzgettük a mezőnyt. Peti eddig nem a lejtőn való száguldásáról volt híres, de itt alig bírtam utána menni. Lehet, hogy ő adrenalint kapott tisztán én meg csak higított red bullt?

Jött az Örök Fal, ami nagyon tetszett, majd jó kis lejőzés után a következő etető és egyben időlimit pont. Mint később kiderült, az itteni érkezésünk volt a regisztrált, utolsó mért időnk. Bőven a terven belül voltunk, hisz most a tóparti bringa út jött, amit elég szépen megnyomtunk. Ekkor hallottuk először hogy lefújták a versenyt. A következő itató pontnál láttunk ugyan egy két hőfoliába bugyolált vacogó versenyzőt és egy ideges tűzoltót, de nekünk senki sem szólt hogy vége és tovább indultunk.

Hallstadtban is folyamatos volt az irányítás és neki kezdtünk a következő mászásnak a sóbányához.  Ez kegyetlen meredek, murvával felszórt, gyalog ösvény volt. Ahol kevésbé volt meredek ott mutatott az órám 15-17%-ot. Gyorsan leszálltunk és elkezdtük tolni. Az ösvény végénél állt egy rendező és szólt, hogy vége a versenynek és már csak 300 méter van hátra. Tovább mentem és csak ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy függőlegesen vagy vízszintesen mert nem mindegy! Nem sokára megláttam egy sátrat és egy spikert, aki mindenkit név szerint bemondott és gratulált, mintha tömeg állt volna körülöttük, pedig csak 5-7 szervező lézengett ott. Minden estetre jól esett. Azonban odáig még fel kellett tekerni, füves rész jött és nem értettem miért nem haladok hiszen majom hinta fokozatban voltam, eldőltem oldalra és azt vettem észre hogy bokáig merültem az iszapba. A célbaérés  előtt még várt ránk egy aszfalt út, amilyen meredeket én még életemben nem láttam. Szerintem 30 mások szerint volt az 35% -os is. itt még feltoltuk majd elindultunk lefelé Hallstadtba. Ekkor már elővettem a fényképező gépet is mert eddig ugye a szintidőn belüli célba érkezés volt a terv, azonban nem tudtam sokat fotózni mert beázott és lemerült.


   

Innen már gyorsan leértünk a faluba ahol egy tűzoltótól megtudtuk hogy 10 perc múlva jön egy kocsi és visszavisznek a rajtterületre. Bementünk a FÜTÖTT laktanyába, ahol kaptunk forró teát, ami nagyon jól esett. Ekkor a többi bringás megrökönyödésére a hátizsákomból elővettem egy száraz téli mezt és átöltöztem. Akkor azt hiszem irigyeltek páran. Megjött a tűzoltóautó és egy utánfutóra felrakták a bringáinkat, amit kicsit később pár karccal gazdagabban vettünk le  róla a célban.

Petivel gyorsan bevágtuk magunkat az autóba és irány a szállás. Megérkezvén fogadtuk a gratulációkat, a csodáló és egyben elszörnyedt tekintetteket. Tusolás órán át, vacsi, kis traccs parti, majd alvás.

Másnap reggel csodálatos időre ébredtünk a tegnapi esőből csak pár felhő maradt Nagyon sajnálom, hogy lefújták a versenyt, hiszen sokat készültem rá és be vallom sajnáltam azt is hogy sokba volt ez a kaland de nem teljesedhetett ki. Ami még felhergelt, hogy nem volt egyértelműen lezárva a pálya. Sajnálom, mert úgy érzem hogy az adott körülmények között is megoldottam volna a feladatott ha fogcsikorgatva is. Reggel a többiek még elindultak, túrázni mi pedig haza, ám azért még benéztünk a kiállítási területre, ahol láttam egy igazán eredeti figurát szuper bringán és egy 6 éves kissrácot egy pici KTM-en, amin RS teló, XO hátsó, XTR első váltó és fékek voltak.

Innen már indultunk haza és nem volt kérdés, hogy mit csinálunk 2010. július 17-én.


További képek a fotoalbumban találhatók!

2009.07.21 16:30:33   |   Vissza
1. Remete 2009-10-13 13:09:44
Hú, de durva lehetett!
2. Nibali 2010-06-28 18:34:43
Én ott voltam és el is indultam a 114-es távon. Első trophy-mnak vágtam neki. Kegyetlen volt de nem bántam meg. (engem 55 km-nél fordítottak vissza)

Szóljon hozzá!
Név
E-mail
Milyen nap van ma?
E-mail | Oldaltérkép | Kezdőoldal | Kedvencek közé | Pannon Set