Péntek hajnalban indultunk útnak Bad Goisern felé, hogy ismét megtapasztalhassuk – ki először, ki többedjére – a Salzkammergut Trophy semmihez nem hasonlítható hangulatát.

Az utazás simán zajlott, bár Bad Ischl külsőt (bodys külső:-) idén sem hagyhattuk ki, aminek a megtekintését a GPS elengedhetetlen programnak tekinti és rendre benavigál minket. Egy-két apróbb kitérő után kis konvojunk két óra környékén befutott Bad Goisernbe, ahol hiába kerestük a parkolónak használt nagy rétet, ugyanis tavaly óta egy nagyáruház épült a helyére.

A nevezés a Stephaneumban zajlott, ám a kapunyitásra várnunk kellett egy órát, amit városnézéssel, fotózással és egy korsó sör elfogyasztásával ütöttünk el. A nevezés zökkenőmentesen zajlott egészen a Bringabandás vezetőség érkezéséig, ugyanis FD és Wooky rossz sorba irányítottak minket, de végül mindenki megkaparintotta a rajtszámát egy nagy szatyor kíséretében, ami mikuláscsomagként ontotta magából a sok bringás finomságot és információs anyagot.

Gosau volt a következő úti cél, ahol a szállás átvétele következett, amiben a legnagyobb nehézséget a házi néni totális értetlensége okozta. Szegény, jó „hegyiosztrák’ lévén még a németet is érthetetlen dialektusban beszéli, egyéb nyelvekről nem is beszélve. Végül csak átjutottunk az idős hölgy okozta problémán és elfoglaltuk a szobákat, ám mintha az időjárás is csak erre várt volna, leszakadt az ég. Percek alatt lett a napsütötte 30 fokból, esős-nyálkás 20 fok, persze ez nem tántorított el minket Bad Goisern újbóli felkeresésétől, ahol a Nannini étteremben fogyasztottuk el a vacsoránkat.

A 110 km-es rajtot a tavalyi 10.30-ról, idén 9 órára hozták előre, ezért korábban kellett kelnünk, de így is időben elkészültünk mindennel. Aggodalomra egyedül a szürke égbolt és a 17 fok körüli hőmérséklet adott okot. Csapatunkból Roni, Oszi, Röfi és én a 110, Brigi, Zsolti, Joci, Laci az 53 és Ildikó a 26 km-es távot választotta.

Nekünk 110-eseknek „B” startblokkba sikerült beállnunk, ahonnan Roni gyorsan előretört az „A”-ba, így Röfivel és Oszival vártuk a rajtot, aki szörnyülködő arccal kémlelte a felhős eget, ahonnan lassan eleredt az eső. A mellettünk álló Széles Zoli nem az ég, hanem a föld felé fordította a tekintetét, és szomorúan állapította meg, hogy az időmérő chip a bokája helyett az autó csomagtartójában van. Tett ugyan egy elkeseredett próbálkozást a chip megszerzésére, de a kulcsot birtokló lányok belevesztek a tömegbe, így Zoli hivatalosan mért idő nélkül volt kénytelen nekivágni a távnak.

A startpisztoly eldördülésekor már szakadt az eső, így a kerekekről felcsapódó vízzel együtt pillanatok alatt áztatott bőrig mindenki. A 110 km-nek nekivágó másfélezer bringás nyugodt tempóban kezdett a hosszú betonos mászásba. Az 500 méter körüli szintről kb. 12 km alatt kúsztunk majd 1400 méterig. A felfelé vezető utat a szakadó eső és a folyó sár nehezítette, néhol tolásra kényszerítve a bringásokat. Mire az első csúcsra felértünk az eső elállt és a nap is kisütött, persze az is lehet, hogy időközben a komor felhők felé tekertünk. Lepillantva lélegzetelállító látványban volt részünk, a felhők a lábaink előtt terültek el, csak néhány hegycsúcs kandikált ki fehér-habos szőnyegből.

A lejtőhöz érve Röfivel nagy tempóban eredtünk Oszkár nyomába, aki egy picit megúszott tőlünk. Nagy sebességgel, magabiztosan előztük az előttünk haladókat és már ekkor feltűnt, hogy mennyivel jobban ment a lejtőzés, mint a versenytársaknak, akiket nagy számban értünk utol. (persze két epic mindig gyorsabb, mint tíz másik merevvázas :-))  Miután belerohantunk a középtáv mezőnyébe még egy hosszabb 8-10 %-os mászás jött, mielőtt elértük volna az első frissítőt. A frissítő zónában kb. 6-8 sátorból etették-itatták a résztvevőket, még felsorolni is sok mi mindennel.

Oszit nem találtuk, így Röfivel és Zolival folytattuk az utat, ahol a mászás folytatódott Hütteneckalm felé. 25 km-nél jártunk mikor brutális sárfolyam állta az utunkat, ahol csak csúszkálva-araszolva tudtunk leereszkedni a cuppogó sártengerben. Izgalmas, csúszós lejtők és hajtűkanyarok után értünk az Örök Falra, ahol rengeteg fotós villogtatta ránk a vakuját. Újabb adrenalin dózisok, újabb lejtők - amiket kimondottan élveztem – után érkezünk meg Lauffenbe, ahol lépcsős sikátor és hídátkelés vár ránk. 6-8 km még elérjük ismét Bad Goisernt ahol újabb frissítő és Oszkár vár minket. Tudtam, hogy nagy szint most jó ideig nem jön, így bátran ettem a felkínált szalámis zsemléből.

Közben az időjárás is szebbik arcát mutatja és 30 fok körüli a hőmérséklet, a szurkolók is megszaporodtak a pálya mentén. Egy 15 km-es sík szakasz következik a Hallstadti-tó körül, amelyet csak néha tör meg egy-egy rövid, de izmos mászás. Eléjük a tó partján lévő frissítőt, ahol a bringások mind lelkesen esznek-isznak és készülnek a nap legnehezebb részére, a Hallstadt elől Rosalm felé induló útra ami, 8 km-es távolságon 1000 méter szintet emelkedik.

Csak 8 km, de milyen hosszú az út, a nap is fitogtatja az erejét, ömlik rólunk a víz. Az árnyékosabb részeken meg megállunk rövid szusszanásra és egy forrás is hűsítő vízével segít a frissülésben. Ekkor már Wooky is velünk halad, viszont Széles Zolinak már semmi nyoma, jobban bírja, mint mi. Oszkár elkeseredett, nagyon megszenvedi a hőséget, de valahogy mindig összeszedi magát. Talán másfél órája jövünk, már csak kétszáz méter szint van hátra az emelkedőből mikor Röfinek elszakad a lánca.

Mögöttem jött és csak a távoli kiáltásokból hallom, hogy nincs láncbontója, megállok - várok kicsit - nem akarom itt hagyni, lenézve látom, hogy Oszi segít neki. Néhány perc alatt megvannak és folytatják az utat. Lassan elérjük a tetejét, kezd hűlni a levegő és a felhők is sűrűsödnek, a hegy túloldalán biztos rosszabb az idő.

Ahogy átérünk és kezdünk lefelé száguldani már érezni, hogy szemerkél az eső, nem esik túl jól, a hőmérséklet is gyorsan hűl, már megint csak 17 fok van. Mire a frissítőhöz érünk, már ömlik, mintha dézsából öntenék, gyorsan beállunk a sátor alá. Pult alól kólát kapunk. Röfi is megjön, ő már elázott. Pár perc és csillapodik, de még esik mikor továbbindulunk. Szúr a vízcsepp, harap a menetszél, didergünk a nyeregben, még mindig van mit mászni. Aztán csak lejteni kezd végre, Oszi előttem, Röfi mögöttem, így száguldunk a Gosausee felé, 10 km alatt 700 szintet esünk. Kicsit szétszakadunk, de a hintertali frissítőnél, ami egy hatalmas sátorban van, újra összerázódik a hármas fogatunk.

Egy 5 km-es 400 méter szintet emelkedő felfelé előtt állunk, fáradtnak érzem magam, nem kívánja egyetlen porcikám sem, de csak neki kell vágni. Oszkár eltökélten indul neki, próbálom követni, Röfi hagy minket menni, inkább lemarad és a saját tempóját hajtja. Lehet, hogy nekem is ezt kellett volna tennem, mert 2 km után kezdek szétesni, émelyegni, lemaradok Oszitól. Kicsit összeszedem magam és újra nekiveselkedek, magam elé az útra szegezem a tekintetem. Nem nézek távolabb, mindig csak a következő méterre koncentrálok, ez úgy látszik beválik mert kezdem utolérni az előttem menőket.

Egészen rendbe jövök mire a csúcsra érek, Oszi ott vár. Kérdezi Röfit, - mondom: leszakadt – nekivágunk a lejtőnek. Gyors kanyarok, két patak, az esőtől szétázott-szétmosott út, csúszós sziklák, dübörgünk lefelé, megint lejövünk 600 méter szintkülönbséget. Betonon hajtunk tovább, majd még egy 2 km-es mászásra fel a hegyoldalba. Már nagyon érzékeny a hátsóm, kitörte a nyereg vagy az ülepbetét dörzsölte ki, nem tudom, csak piszkosul fáj. Ránk mosolyog a 10 km-t jelző tábla, nagyon vártuk már, innen már csak le és szintben betonon vezet az út. Az aszfalton ránk ragad egy német srác, Oszival felváltva vezetünk, meghuzzuk ahogy bírjuk, mire az erdőbe kanyarodunk egy sáros ösvényre már nincs sehol az emberünk.

Beérünk a házak közzé, integetnek és buzdítanak az út mentén állók, már észre sem veszem, hogy esik az eső. A szpíker harsogja a nevünket - a mieink kiabálnak - együtt gördülünk át a célvonalon. Hú, de jó volt tekerni, hú de jó bent lenni! A rossz idő ellenére tavalyinál 40 perccel jobb időt sikerült mennem, elégedett vagyok.

Öleléssel és sörrel várnak a többiek, nem telik el sok idő, Röfi is megérkezik. Bringamosás és átöltözés után – hiszen már majd 9 órája vagyok vizes cipőben-zokniban-ruhákban – közösen próbálunk éttermet keresni, de Bad Goisernben ez lehetetlen feladatnak bizonyul, így a szomszédos Au településen választunk éttermet. A közös vacsora alatt jó a hangulat, mindenki tele van élményekkel, még a kiszolgálás lassúsága sem veszi el a kedvünket.

Tizenegy mire visszaérünk a házba, bepakolás és fürdés beülünk a nappaliba, hogy együtt folytassuk az estét. Lenne kedvem maradni, de a fáradtság az ágyba húz és pillanatok alatt elalszom.

Reggel kiderül, hogy valami félreértés okán csak két éjszakára lett a szállás lefoglalva, így - a háziak felajánlásának ellenére – egy hírtelen támadt ötlettől vezérelve, a Balaton felé vettük az irányt, de ez már egy másik történet…

A Salzkammergut Trophy profizmusa és a rendezvény kínálta élmények sokszínűsége ismét meggyőzött minket arról, hogy a lehető legjobb döntés a jövő évi naptárba július közepére már most beírni, hogy SALZKAMMERGUT TROPHY 2009!

Kapcsolódó cikkek:

Salzkammergut Trophy 2008