Hétvégén a Szilvásváradi Lovas Stadionban kezdetét vette az idei T-Mobile TOP Maraton sorozat. A Szilvásvárad-, a Duna-, a Bükk- és a Mátra Maraton főszervezői 2005-ben keltették életre a sorozatot, melynek állomásain több mint 1000 bringás vág neki a távoknak. A Caprine Szilvásvárad Maraton a T-Mobile TOP Maraton első állomása ahol a résztvevőkre 39-, 70- és 117 km-es táv várt amelyet Bükki Nemzeti Park területén jelöltek ki. A viadal a Magyar Kupasorozat 2. állomása is egyben. A hetedik alkalommal megrendezésre kerülő küzdelemre rekordszámú nevezés érkezett, ami kb. 1450 indulót jelentett.

A csapat fele már előző nap Szilvásváradra érkezett, hogy a sátrat állítson a lovas stadionban, de természetesen a Fenyő éttermet is meg kellett látogatnunk, mert az kihagyhatatlan.

Napfényes reggelre ébredtünk és úgy tűnt, hogy az idei Szilvásvárad Maratont szép időben, eső nélkül tudjuk teljesíteni. Elfogyasztottuk a szállásadónk által kínált reggelit, majd célba vettük a stadiont, ahol már nyüzsgött-lüktetett a rengeteg ember.   

Lassan a mi sátrunk is megtelt élettel, ahogy mindenki megérkezett, a csapatból végül 14-en gondoltuk úgy, hogy részt veszünk a megmérettetésen.

A majd 1500 induló jóval fél tíz előtt megkezdte a rajthoz való beállást, így nekünk is csipkedni kellet magunkat, ha nem akartunk a mezőny végéből nekivágni a versenynek.

Én Oszi és Joci mellett állva vártam a rajtot. Oszkár folyamatosan a felhők mozgását figyelte és esőt vizionált, miközben Joci a tubeless rendszerű kerekébe próbált belsőt varázsolni, mert az új külső több helyen is eresztette a levegőt. Egyébként Jocinak lassan már szokásává válik a rajt előtti szerelés, hiszen tavaly ugyanitt a tömegben, percekkel a rajt előtt cserélt fékpofát.

Oszival még váltottunk pár szót a bemelegítés fontosságáról, ami most is elmaradt, majd a felharsanó rajtjelre ezerötszáz társunkkal megpróbáltuk elhagyni a stadiont, ami nem is volt olyan egyszerű mutatvány.

Lépésben, csoszogva, rollerezve araszolt a mezőny a startkapu alatt ahol kényelmesen meg tudtuk nézni, ahogy a színpadon élőben előadva üvölt a nagy klasszikus „Fire!” nóta. Végül csak kiértünk a betonútra, ahol mindenki megkezdhette az előtte lévők üldözését és a riválisok „levadászását”.

Balu gyorsan felzárkózott mögém és úgy gondoltuk, hogy a Merkaptosok közül mi haladunk az élen, persze Ronit nem számolva, aki ekkor már – fénysebességének köszönhetően - Bánkút környékén járhatott.

Jó tempóban nyomtuk, sorra előzve az előttünk tekerőket és a lendület a betonút elfogyása után sem hagyott alább, Tomit itt értük utol és egy időre le is szakítottuk. A Huta-réten vágtunk át, amikor benyeltem a 7dl-es kulacsomból az utolsó kortyot is, így jeleztem Balunak, hogy mindenképp megállok egy kis utánpótlásért az első frissítőnél. Szerencsére, a rövid táv leválása miatt, megritkult a mezőny és egy pár másodperces megálló elég volt a kulacs újratöltéséhez.

Továbbra is jó iramot diktálva tapostuk a pedált a Tölgyes-orom irányába, hogy nem sokkal később megkezdhessük a száguldást lefelé. A kezdeti hurrá hangulat kissé alább hagyott, mert a lejtők jégpályához hasonlóan csúsztak és nagyon észnél kellett lenni, nehogy a fák között vagy épp egy fán kössünk ki.

Végül gond nélkül értünk „le”, hogy aztán megkezdhessük a nap leghosszabb mászását vissza Bánkútra, előbb enyhén, majd az Ördög oldalra érve egyre meredekebben emelkedve. Ekkorra már Tomi is felzárkózott mögénk és jól el is altatta a figyelmünket mindenféle lábgörcsölésre hivatkozva.

Az Ördög oldalon ismerős hang ütötte meg a fülem: Röfi kiabálása rázta fel az erdő csendjét, aki kedves és kevésbé kedves szavakkal buzdította a versenytársakat a tolás azonnali abbahagyására és a kerékpárokra történő visszaszállásra mert ugye „ez nem gyalogtúra”.

Először hátulra pillantgattam, hogy a hang forrását beazonosítsam, de aztán meglepődve tapasztaltam, hogy Röfi előttünk haladt. Balu ütemes mászással előzte le Röfit és lépett el tőlünk, majd én is a nyomába eredtem, mert nem akartam leszakadni. Tomi sem hagyott meglógni minket és Bánkútra is hármasban érkeztünk meg.

Itt valamivel hosszabb pihenőt tartottunk és végig ettük a frissítő ponton felkínált menüt, amiben egy fornetti-szerű virslis sós sütemény is felbukkant, ami az életemet mentette meg, olyan jól esett.

Időközben Röfi is felért a sípályán, akit hatalmas ováció fogadott, hiszen Balun, Tomin és rajtam kívül Tóth Tibi és Soma is épp a frissítő zónában tartózkodott. Tomi gyorsan végzett a szénhidrát pótlással és úgy gondolta, nem vár senkire és kiállva tekerve, szinte kilőtte magát a Száraz-völgy irányába. Baluval és Röfivel kis késéssel kezdtük meg a lejtőzést Ómassa felé.

A hosszú-hosszú száguldásnak egy sáros, vízfolyásokkal tarkított földút vetett véget, amin újra elkezdtük a mászást a Jávor-hegy oldalában fel Jávorkútra. Itt kezdtem kicsit rosszul lenni, mert először hányingert érzetem, aztán a lábaim kezdtek elnehezedni, ami nem volt túl bíztató hiszen több mint 30 km volt még hátra. Röfi is valami hasonlót érezhetett, mert lassan leszakadt rólunk, miközben mi Baluval felváltva vezetve, egymást húzva próbáltunk felkapaszkodni Jávorkútra.

A kavargó gyomrom és az elmerevedő izomzatom Nagy-mezőre érve kezdett rendbe jönni, sőt az újabb frissítő után egész jól lettem és újra élvezni kezdtem a dolgot. A harmadik frissítő után a kilométerórámat megnézve láttam, hogy kb. 20-25 km van még hátra, de a szint nagy része (kb. 1700 méter) már a lábunkban volt, ami nem jelenthetett mást mint lejtőt-lejtőt-lejtőt!!!

Azért nem eszik olyan forrón a kását, és nem adják azokat a lejtőket sem olyan könnyen, úgyhogy enyhe emelkedőn és szintben még jócskán tekerni kellett, ekkor görcsölt be Balu… Rövid időre megálltunk, én hallgattam Balut, hogy üvölt ő eközben, pedig a lábát tapogatta, markolászta.
 

Az utolsó frissítőnél nem lassítva, menet közben elkaptuk a felénk nyújtott poharakat, amiből én izotóniás narancsot, Balázs pedig melegvizet hörpintett, ezzel is tovább rontva a hangulatát.

Aztán lejteni kezdett az út és a szánk is mosolyra húzódott, miközben megkezdtük a nagy utolsó száguldást a célig. Néhány kiegyenesített kanyart sejtettek a bozótba vezető hosszú féknyomok, jelezvén, hogy nem árt az óvatosság. Ennek ellenére egy sáros-köves részen sikerült egy perecet összehoznom, szerencsére komolyabb sérülés nélkül.

Hiába tekintgettem hátra, Balut csak elvétve láttam és a közénk becsúszó versenytársak miatt is le kellett mondanom a közös befutóról. Végül megkönnyebbülten gurultam át a célvonalon, hiszen jó kedvűen, az előzetes elvárásaimat túlteljesítve érkeztem a célba.

A végső elszámolásnál kiderült, hogy Tomi előnye a bánkúti villámrajt után tovább nőt és majd 10 percel előttünk beért, valamint Roni elképesztő teljesítménye, amivel összetett negyedik és a kategóriájának ezüstérmese lett.

Végül a főzős műsorokhoz hasonlóan álljanak itt a pontjaim:

Rendezés: 5 pont
Pálya: 5 pont
Frissítés: 5 pont
Verseny: 5 pont
Időjárás: 5 pont
Csapat: 5 pont 

Köszi mindenkinek, nagy élmény volt!