Januárban fejembe vettem, hogy benevezem magam a nagyatádi ironman-re. Gondoltam, szépen elkezdek készülni rá (3,8 km úszás - 180 km kerékpározás - 40,2 km futás), és megpróbálom teljesíteni.

Hogy mi volt a motiváció?
Egyszerűen belülről jövő ösztönös kíváncsiság teljesítőképességem határainak megtapasztalására.
Nagyon izgatott a 180 km kerékpár, mert még életemben nem tekertem 52 km-nél többet. Majd a 180 km kerékpározást követően nagyon érdekelt, hogy fog ízleni egy maratoni futás.

Teltek a napok, hetek, hónapok, próbáltam valamit edzeni rá, de nem igazán fért bele az időmbe a munkahelyre történő kerékpározásnál több. Január óta bringával szeltem a reggeli Pomáz-Kőbánya majd az esti Kőbánya-Pomáz távolságokat, de nem országútival hanem montival. Az igazsághoz még az hozzá tartozik, hogy 2000-ben hagytam abba az élsportot tehát valamilyen alappal rendelkeztem.

Egy hónappal a rajtot megelőzően megkezdtem a visszaszámlálást mentálisan. Úgy voltam vele, hogy ha már fizikailag nem tudok fölkészülni legalább agyilag legyek ráhangolódva a nagy kihívásra. Ez sikerült is. Nem volt egy cseppet sem negatív érzésem, alig vártam, hogy elkezdődjön a nagy menet. Nagyon kíváncsi voltam a táv közbeni érzéseimre.

A versenyt megelőző 2 hétben egy métert nem tudtam edzeni, sőt a kerékpárom az utolsó pillanatban lett összerakva, tehát (szó szerint) ki sem tudtam próbálni. Szüleim és bátyám próbált lebeszélni, hogy őrültség felkészülés nélkül nekimenni, majd meglátom. Apám szerint, ha még ki is bírom a kerékpározást, a futásnál, 15 km-nél ki fogok állni. Ezek persze még dacosabbá, elszántabbá tettek. Persze szüleim a verseny napján már reggel 6 órától a neten voltak, nehogy lemaradjanak a részidős eredményeimről.

Pénteken érkeztünk le a verseny helyszínére, ekkor kellett leadni a futó és kerékpáros ruhákat, eszközöket, amelyeket majd használnunk kell. Gyékényesen vertünk sátrat annak a bányatónak a partján, amelyiken az úszás volt megrendezve.

Szombat reggel 7:25-re volt behirdetve az úszás rajtja ezért 5 órára húztam az órámat. Kellemes, nyugodt, de rövid éjszakám volt, mert elhúzódott az előkészület. Reggel normálisan ébredtem, még sok teendőm volt, pillanatok alatt elszaladt az idő és már kellett is mennem az 1 km-re lévő úszás helyszínére. Bringámat gyorsan betettem a depóba, odakészítettem a ruházatot hozzá és már mentem is le a partra ahol közel 500 versenyzőtársam várta a rajtot.

Akaratom ellenére mindig fölismernek, főleg a nők és autogramot kell adnom.

A rajt után piranja rajként vettük birtokba a tavat.

Nem tudtam, mennyire erős a triatlon mezőny úszásban, nem szerettem volna fölöslegesen tülekedni ezért a mezőny hátsó részén helyezkedtem el az indulást megelőzően. 7:25-kor pontosan eldördült a rajtjel és mindenki nekiiramodott a 3,8 km-es távnak. Két kört kellett megtenni a tavon. Nagyon kellemes volt a vízhőmérséklet, jól esett és jól is ment az úszás. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy egy hónapja úsztam 1000 métert a Velencei tavon a kibójázott kajak-kenu pályán. Ellőtte már vagy 4 éve nem úsztam. Ennyi volt a fölkészülésem bár igaz, hogy nem számítok rossz úszónak. Az első körben 34 perc körül mentem, a végén 1:09 lett az időeredményem. Ezzel a mezőny első feléhez tartoztam.

Élvezettel szálltam ki a vízből és gyorsan megkerestem a depóban a kerékpáromat. Valamiért a bicajomnál hagytam a váltócuccaimat nem pedig a közös helyen ahol rajtszámnak megfelelően voltak sorrendbe rendezve. Mindenképpen át kellett cserélnem a fürdőnadrágomat, nehogy kicsípje a bőrömet. Szükség törvényt bont elvet követve feltűnés nélkül toltam le a vizes gatyómat, és vettem föl a száraz alsónadrágomat ott a nyílt depóban. Magamra öltöttem a többi ruhadarabomat, cipőmet és már indultam is a 180 km megtételére.

1:09-et úsztam, de ennek ellenére nem mertem Csaba szemébe nézni. Ő szerintem jobbra számított. Bosszúból meg akarta vonni a kezében lévő sajtos zsemlét is. Ennél több kell! – mondta ellentmondást nem tűrve :-)

...de aztán csak megenyhült, én meg így időben visszanyertem önbizalmamat a 180 km kerékpározás előtt és magabiztosan húztam a kezemre a más sokszor bizonyító cérnakesztyűt.
 

Alighogy bekaptam az első falatot, újra nekem esett, hogy ha még egyszer hibázok, leszedi a fejemet. Másra sem volt szükségem a 180 km kerékpározás és a maratoni futás előtt, mint a lelki terrorra…, na mindegy, nekivágtam így is.

Országúti kerékpárhoz nem voltam szokva, 30 km-ig fájt is a derekam, de utána elmúlt szerencsére. Volt egy vázra rögzíthető kis háromszög alakú táskám, amelybe belegyömöszöltem a Szerelmem által készített sajtos zsemlét meg sok energia gélt. Három kulacstartóm is be volt töltve a kerékpáron, kettő vízzel és egy pedig bekevert izotóniás itallal.

Mindenki belém akart kötni. Az előttem lévő ember azt mondta, hogy ő a nagybetűs ÉLET és választanom kellett, hogy balról vagy jobbról kapjam a pofont.....pedig én csak egy egyszerű ironman akartam lenni. Még a rendőr is elfordította a fejét, hogy távol tartsa magát az utcai erőszaktól. :-)

Nagyon izgatott voltam ennél a számnál, gyakorlatilag egyfelől pont ezért akartam elindulni. Ez a 180 km kerékpározás piszkálta rettentően a fantáziámat, hogy milyen érzés kísérhet végig a táv folyamán. Kezdetben ráálltam a 30 km/órás sebességre. Általában mások előztek meg engem, nem én másokat, de erre föl voltam készülve.

Egy régi BCA típusú géppel próbáltam teljesíteni a távot. Nekem nem volt belépős klipszem sem csak sima hagyományos bebújós változat. Láttam tekerés közben, hogy ha ritkaságszámba is megy, de páran még ilyet használták rajtam kívül. Táv közben egyik mellettem elhaladó kerekes megjegyezte, hogy jó kis hagyományos favoritom van, másik tekerő pedig Csepelnek nézte. Azt, hogy fölvegyem a versenyt a többiekkel eszembe sem jutott, hiszen nem tudtam mi vár rám, mennyire fogom bírni. Kirándulásként fogtam föl a dolgot és teljes biztonságot írtam elő magamnak a tempót illetően. Nem akartam ütközni, elcsúszni, defektet kapni.

A komputeremet rosszul állíthattam be a kerekem kerületét illetően ezért nem mérte pontosan a megtett távot, csak nagyjából tudtam, mennyinél tarthatok. 30 kilométernél megettem sajtos szendvicsemet és próbáltam tartani a 20-30 percenkénti üzemanyagpótlásomat. Egyszer izotóniás italt ittam másszor meg a gélt nyomtam magamba vízzel. Figyeltem arra, hogy fönntartható legyen a teljesítőképességem, tehát egy egyensúlyi állapotra próbáltam beállni.

Az első nagy szakasz egy 75 km-es táv volt Gyékényesről Nagyatádig. Ezen a szakaszon kb 50 km-nél megállított a versenybíró 5 perc büntetésre, mert beálltam valakik mögé (bolyoztam). Ez kifejezetten jól is esett, mert kisdolgomat el tudtam végezni, plusz a szusszanás is jól jött, nyújtottam, lazítottam.

A 3,8 km úszás és a 75 km tekerés után még szép és rózsaszín volt minden....

Mosolyogva és élvezettel gurultam be a 75 km-es szakasz végére. Onnan 3 db 35 km-es kör kezdődött. A frissítő állomások jól el voltak osztva, panasz nem lehetett rá. A falvakon ahol áthaladtunk a gyerekek állandóan skandálva fogadtak bennünket, hogy dobjunk csokit nekik. Az energiaszeleteket értették ezalatt amelyeket a frissítőállomásokon lehetett fölvenni. Láttam az országúton egy helyi embert, aki talált egy leesett rajtszámot és büszkén ragasztotta rá a saját békebeli kerékpárjára. Olyan büszkeséggel nézte mintha ő is ironman lenne.

Nagy forróság volt végig. A vizem, amit magammal vittem, pillanatok alatt fölforrósodott. Közben megjelent unokatestvérem a barátnőjével és vízi-pisztollyal locsoltak menet közben amelynek munícióját egy hátizsáknak látszó tárgyból pótoltak ami csővel volt összekötve. Az első 35 km-es kör vége felé éreztem, hogy meg akarnak gyulladni a talpaim. Azonnal vizet locsoltam rájuk. Sebességem hol 32-34 km/óra volt, de voltak szakaszok ahol 23-ra is visszacsökkent. Úgy kalkuláltam, hogy ha 30-as átlagot nem is tudom hozni, de 7 óra körül teljesíteni fogom a távot. 

Az utolsó kör vége felé, kb 172 km-nél a jobb vádlimba kezdett beállni egy görcs, ezért leálltam és nyújtanom kellett. Szerencsére többet nem jelentkezett, így folytathattam utam és hamarosan be is érkeztem a kerékpáros végállomásra.

A 180 km kerékpározás után is maradt még erőm emelgetni a bringámat, hogy karra is elfáradjak.

Még hogy a kubai szivar és a sport nem fér meg egymás mellett... (Na jó,nehogy félre értsetek, magnézium ampulla lógott ki a számból!!)

Itt azért már érezhető volt, hogy fáradtabb vagyok, mint az úszás után voltam. Optimista énemből fakadóan azt feltételeztem, hogy el fog múlni a kerékpározás okozta fáradtság, csak át kell állni izmaimnak a kerékpárról futásra. Ennek az érzésnek az eljövetelét egészen a negyedik körig vártam aztán beláttam, hogy ez már túlmutat a nagy falon, amelyet át kellene törnöm és inkább a túlélésre kezdtem berendezkedni. Nagyon távolinak tűnt a 42. km elérése. Türelmesen róttam a köröket, többször bele kellett sétálnom, minden frissítő állomást kihasználtam, leöntöttem a fejem vízzel, ittam, ettem egyszóval próbáltam töltődni.

Gyors telefonszám csere a hölggyel...és már iramodtam is tovább

Nagyon meleg volt még késő délután is.  A dinnye volt az egyik legjobb dolog, amit körönként kaphattam az egyik frissítőállomáson. Egész nap izotóniás itallal, vízzel, gélekkel és egyéb energiaszeletekkel tartottam szinten energiaraktáraimat, de egy idő után már nem vette be a gyomrom ezeket a táplálék-kiegészítőket. A hetedik körtől már a dinnyétől is hányingerem volt.

Szemmel láthatólag komolyodik a helyzet, innen már küzdeni kell az ironman címért.

Kezdtem érezni, hogy nem sok energiám maradt hátra. Nem volt olyan testrészem, amelyik leggyengébb láncszemként mondta volna föl a szolgálatot, hanem globálisan voltam lemerülve.  A kilencedik körben összefutottam egy ismerősömmel, de vele sem bírtam tartani a kocogó iramot, majdnem az egész kört végigsétáltam. Gondolataimban mindenféle étel jelent meg a különféle húsoktól a főzelékekig bezárólag.

A 8. körtől minden újabb kör kezdetén megálltam és erőt gyűjtöttem. Ez nagyon kemény szituáció volt, de én akartam, erre az érzésre voltam kíváncsi, hát megkaptam.

A tizedik kör megkezdésekor leguggoltam, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Úgy éreztem mintha egy isteni kéz megsimogatná a hátamat és ezáltal közvetítene erőt a túléléshez. Még ott akkor kiderült, hogy szerelmem keze van a dologban. Megszédültem kissé, amikor fölálltam, de továbbindultam. Tiszta golgota volt az egész, nagyon éreztem a végemet.

Elgondolkoztam azon, hogy így képtelen leszek teljesíteni majd az utolsó körömet. Rossz volt belegondolni, hogy itt kell ennyivel a vége előtt befejeznem a versenyt, de azon a szinten voltam, hogy már nem érdekelt. Lélekben készültem rá, hogyan fogom föladni. Éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Ez azért volt borzalmas érzés egyfelől, mert aki ismer, az tudja rólam, hogy küzdő típus vagyok, nem szoktam föladni semmit. Másfelől meg a szervezetem próbált olyan jeleket küldeni, hogy észrevegyem, már a végét járom, nem sok van hátra, hogy bedobjam a törülközőt.

Aztán az utolsó frissítőállomásnál megláttam egy maradék pizza szeletet, amelyet a frissítős személyzet kapott. Elkértem, oda is adták (ezúton köszönöm ismét nekik az életmentésüket) és azonnal le is feküdtem a padjukra. Szépen lassan eszegettem, ízlelgettem és élveztem a pillanatnyi érzést, hogy megállhattam és akár nem is kell tovább mennem. Mit bántam már a föladás egyéni és társadalmi következményeit. A szemeim is teljesen kiakadtak, jó volt becsukni egy kicsit.

A frissítőállomásos lányok többen jöttek hozzám, hogy hívjanak-e orvost. Elhárítottam figyelmességüket, mert bajom nem volt különösebben, csak ki voltam merülve, de azt nagyon. Aztán többen közülük próbáltak rábeszélni arra, hogy ne álljak már meg a vége előtt ennyivel és azt az utolsó kört bárhogy kibírom már. Megköszöntem nekik a bíztatást, de tudtukra adtam, eljött az a pont, amely után már immunis az ember a felállított célokra. Innen kezdve nem én diktálok, hanem a szervezetem és ezt tiszteletben kell tartani. Annyit mondtam még nekik, hogy ha itt feltöltődök egy kicsit, akkor folytatom természetesen, de nem sok esélyt látok rá. 

A padon fekve kb 45 percig agonizáltam, közben jött két görcs a jobb vádlimba, amelyeket sikeresen kilazítottam. Egyszer csak éreztem, hogy új energiák szabadulnak föl a pizza és a pihenés hatására, kezd visszajönni a mozgáskedvem. Tényleg bámulatos, hogy az emberi szervezet milyen gyorsan képes regenerálódni, újratöltődni és, hogy mennyi energia van fölhalmozva bennünk. Közben jött Csaba, keresett, mert nem értem oda a fordulóhoz ahol minden kör kezdeténél találkoztunk. Kiáltottam, hogy itt vagyok, megörültünk egymásnak és már mentünk is együtt kocogva tovább. Az utolsó kör már nem jelentett problémát (de a biztonság kedvéért Csaba velem tartott) és 15 óra 16 perc alatt végül sikerült teljesítenem a távot. A célba érkezés pillanatában igazi ironman lettem.

Megvan, ezt már el nem veheti tőlem senki sem.

Visszagondolva nagyon jó érzés, hogy így alakult a sorsom, de nem lettem volna összetörve, ha föl kellett volna adnom a magammal folytatott versenyzést, mert azért az egészség mindennél előbbre való.

Ezúton köszönöm szakmai és szurkolói stábomnak, Szerelmemnek a bíztatást, segítségadást. Nélkülük nem lehettem volna ironman.

Hiába a dicsőség, azért szó ami szó, nagyon lemerültem...

Vártam a nagy izomlázat másnapra vagy harmadnapra, de elmaradt, amit cseppet sem bántam. Egyedül a versenyt követő napon fájt nagyon a jobb térdem külső szalagja, de második napra el is múlt.

Csabával, amikor végre egyedül maradtunk, titokban megpróbáltunk bebizonyítani, hogy minden arany ami fénylik.

Zárásként egy kép a másnapi eredményhirdetésről. Több ezer ember lelkes tapsviharában vehettem át az oklevelet. :)

Beszámoló: Ipacs Endre