"A világon minden út egyforma, mégis mind más. A rajtuk haladó vándor az, aki különbözőkké teszi őket." (Guillermo Mondragon Y Rubin)

Az egész még a Margitszigeten kezdődött, anno az 1997-es év derekán. Akkoriban a Margitsziget Atlétikai Centrum igazolt triatlon versenyzője voltam. Egész jó kis csapatot alkottunk és napról napra megvívtuk a magunk kis csatáit, mind az idővel, a távval és mind pedig önmagunkkal. Az egyik verejtékes edzésünkhöz csatlakozott egy fiatal futótárs. Mindenre elszánt fiatalembernek tűnt. Mint később kiderült, nem tévedtünk. Pész Attilában az igaz jó barát mellett, a hosszútávfutás is emberére akadt. Attila az évek múlásával az egyik jeles képviselője lett a maratonok világának.

Természetesen a Vivicittá rajtjánál is egymás mellett toporogtunk. A bemelegítés a lehető legjobban sikerült. Merkaptos csapattársammal Jucival (Bartos Judit) bő egy órával a rajt előtt találkoztunk. Később Tomival (Gaál Tomi) és Tónival (Wetzler Antal) is összefutottunk egy közös fotó erejéig.

Kényelmesen átöltöztünk majd egy hosszú kb. 20 perces könnyű futással melegítettünk. A Városliget zöld gyepén átmozgattunk – valahogy ezekben a percekben inkább piknikezni lett volna kedvem:-) - visszafutva az autóig ejtettünk még egy-két repülőt, majd a melegítő cuccokat levéve, a teljes verseny pompánkban virítottunk. A rajthoz futva még beiktattunk pár felpörgetős 50-60 métert, majd beálltunk a mezőny elejére. Jucus egy picit hátrébb, én pedig a második sor környékére.

Egy kicsit el is mosolyodtam. A mellettem lévő ellenfelek közül, szinte mindenkit ismertem már. Hiába 25 éves futómúlttal a lábaimban ez már nem is számít csodának. Talán egy két fiatal arc számított csak újdonságnak. A mellettem állókkal időegyeztetésbe fogtunk, hogy ki milyen idővel lenne elégedett. Én a Pécs-Harkányon futott 3’40”-es ezreimet céloztam meg. Attila barátom viszont 3’25”-re hajazott. Egy picit sajnáltam is, pedig milyen jó lenne újra fej-fej mellet küzdeni.

Természetesen a rajt jelére egy puskagolyó sebességével lódultunk a táv kilométerei ellen. Józsa Gábor, Király Kristóf, Kuttor Csaba vezető hármasa mögé soroltam be. Meglepően könnyedén mozogtam és az első kilométert passzálva még a döbbenet is kiülhetett az arcomra. Az órám 3’12”-es ezret mutatott! Belső énem azonnal megálljt parancsolt. Hóhóhó! Hagytam inkább a fiatalokat elrobogni, jómagam pedig beálltam egy saját ritmusra. Olyan furcsa érzés volt a légüres térben rohanni, a teljesen elszeparált és üres Andrássy út kellős közepén.

Magányom azonban nem tartott sokáig, hiszen Pész Attila vezetésével megérkezett egy hármas boly mellém. Egy pillanatig haboztam, hogy hagyjam-e őket elrobogni mellőlem, vagy a kesztyűt felvéve beszálljak a „vonatba”. Azon nyomban döntöttem és iramot váltva, beálltam a srácok mögé. Közben a második kilométert is felfaltuk. Az időm még mindig hihetetlen magam számára – 6’33”. Ami meglepetés számomra, hogy még élvezem is a sebesség mámorát, minden megrogyás nélkül.

A harmadik kilométerig Attila vezette csapatunkat és egyenletes, jó tempót diktált az egyre erősödő szembeszél ellenére is. A 3. km : 10’02”. Ez a tábla a József Attila utca és a Széchenyi tér sarkán üdvözölt minket, majd balra fordulva tőle a Parlament felé vettük az irányt. Olyan szembeszélbe ütköztünk, hogy egyből bevillant gyermekkorom egyik kedvenc műsorának nyitó képsora. Ha jól tudom Amudsenék, szinte 90°-ig bedőlve harcolnak a sarki jeges szelekkel. Természetesen a Delta műsorra gondoltam - még fekete-fehérben! :-)

Jó öreg sasként- aki fiókáit védi – ezen a szakaszon átveszem a vezetést. Attila közben kedvesen meg is jegyzi: „Karesz ez nem egészen a 3’40”-es tempó!” Válaszom velősen, csak ennyi: „Na ja, aki annak idején Joó Vilitől kapta a dózisokat, annak ezt most emlékezetből kell tudnia! Meg különben is addig megyek csak, ameddig ki nem pukkadok!” A többiek részéről, csak nevetés volt a válasz...

Az Országháznál a négyes fogatunkból ketten a félmaraton felé veszik az irányt, így Attilával ketten maradunk. Közben a 4. kilométerünk még mindig ütős: 13’35”. Az Alkotmány utcára kanyarodva, szinte megbeszélnünk sem kell, hogy innentől váltott vezetéssel visszük a tempót! Igaz most a hátszél sokat segít, de a Nyugati téri felüljáróra fordulva, újra elkap a „Pepsi” érzés. Az emelkedő tetején az ötös táblánál az időnk: 17’05”. Te jó ég! Kb. tíz éve nem futottam ilyen ötöst!:-)

Nyomjuk ezerrel. Szinte fáradhatatlanul szárnyalunk. Olyan hosszúkat lépünk, hogy az aszfaltra festett felezővonal szaggatott, hófehér csíkjait, szinte nem is érintjük, hanem „csont nélkül” átugorjuk! A Ferdinánd híd alatt még két percet sem időzünk és máris a Lehel úton száguldunk. Az egyetlen előzésünket ezen a szakaszon ejtjük meg, hiszen a vezető hatos bolyból kiszakadó Boross Gábort itt érjük be. A szembeszél kimondottan sunyi és erőteljes, de mi sem ma kezdtük a „szakmát” és nem adjuk alább. Most rövidebb váltásokkal operálunk, kb. 200-300 méteresekkel. És mi győzünk! A Dózsa György útra fordulva a hátszél újfent a szárnyaira vesz, és mi repülünk a szelek szárnyán…

Így a Hősök teréig, olyan hamar elfutunk, hogy még a gondolataimat se tudom rendezni. Csak megyek. A tér környezetében, a szurkoló tömeg buzdítására még egy lapáttal ráteszek, az amúgy is szárnyaló euforiámra. Észrevétlenül társamtól is ellépek egy-két métert, de aztán bevárom őt. Csak hát a szívem… :-)

A Városligetben hátralévő maradék három kilométer már, amolyan ünnepféle. Nem vagyok fáradt, és egy olyan emberrel futok, akivel már több, mint tíz éve is együtt verejtékeztünk az álmainkért. Katarzis ez az egész! Még azon se lepődöm meg igazán, hogy a második 5 km-ünk 17’15”, így a 10 km: 34’20”. Fantasztikus, bár tudom, hogy ez nagyon messze van életem legjobbjától, de akkor is! Közel tíz éves kihagyás után, egy Csipkerózsika álomból ébredve, számomra mégis „álom idő”! :-)

A hátralévő bő 1 km-es szakaszt, már összeszokott duettként éljük át. Repülünk egymás mellett, és a rezdüléseinkből tudjuk, hogy mikor kell váltanunk a másikat. Közben furamód ellépéseink üteme és hossza is megegyezik. A célegyenesbe fordulva, a régi ismerős hangorgánum Péter Attila tulajdona, aki harsogva kiáltja: „Hölgyeim és uraim talán sprintbefutót láthatunk?” Hát azt hiszem, ez nem az a nap! Én már messziről felemelem a kezem és a levegőbe mutatom, hogy nem-nem. Nem lesz itt ma semmiféle sprintelés, meg előzés! Csak ünnep. Kezemet társam felé nyújtva és megfogva az övét a magasba lendülnek karjaink.

A célvonalon is együtt lépünk át, és a 6.-7. helyen osztozunk, 38’05”-ös idővel. Mint az időnkből is kiderült, Attila jobb jósnak bizonyult nálam. A 11,2 km-t 3'26"-os ezrekkel harcoltuk meg, szemben az én megálmodott 3'40"-es tempómmal. Ebben az esetben kifejezetten örültem a vereségemnek! :-) Ekkor éreztem, hogy valami olyasmit kaptam ettől a naptól, amely jobb emberré formál majd. Befelé pedig tettem egy újabb lépést önmagamhoz…

A célcsomagot szinte futva veszem át, és robogok is a kocsihoz. Száraz póló csere, övtáska fel és irány a kisföldalatti. A Vörösmarty térig utazom, majd onnan lefutok a rakpartra – pontosan a félmaratoni táv 12,5 kilométeréhez. Nincs három perc és Jucus látóhatáron belül van bicajos kísérőjével Baluval együtt. (Külön köszönet a fáradhatatlan buzdításért!)

Az időt megsasolva érzem, hogy nagyon necces a dolog, hiszen Juc az 1 óra 45’-ös álomért harcol. Most még tartja a megbeszélt iramot. A szembeszél talán itt a legerősebb és legkitartóbb. Szó szerint, néha viharos erejű. Megpróbálok egy kis szélárnyékot biztosítani, de még ez sem segít. Valahol a 13. és 14. kilométer között belátom, hogy ez a harc már nem az „időről” szól. Sőt az idő most teljesen mellékes. Sokkal több van ebben a tusában! Nagy csatában van önmagával. Még képes néha a megújulásra, de ez nem tart ki 20-30 méternél tovább. De fogcsikorgatva küzd, és nem adja fel ott legbelül. Kívülről szemlélve pedig teljesen egybevan a mozgása. Kéz a test mellett erőteljesen húz, ellépés, repülés… Valahogy mégis az erő elveszik félúton. Szerencsére a hátszeles részeken újra megpróbálja az iramváltást. Legszívesebben odaajándékoznék neki 1-1 percet minden egyes ezer méteremből, de mint tudjuk, ezt ő sem fogadná el az önmagával folytatott csatában. Igaz hogy „ólomcsizmákban”, de lépésről-lépésre haladunk a cél felé. Csak az utolsó 200 méteren állok ki és a futóórára pillantva elégedetten konstatálom az 1 óra 48’37”-ces idejét.

Egy picit elmaradt az „álom” időtől, de a legjobbján 4’-cet faragott! Számomra ez több volt 4’-nél, mivel végigkövethettem az egész alapozását és bátran kijelenthetem, hogy még ebben az évben „felfalja” az egynegyvenötöt! :-) Gratula!!!!
A versenyt Józsa Gábor nyerte 35’10”-cel, a második Király Kristóf 35’30”-cel, míg a harmadik Kuttor Csaba 35’57”-cel.

A hölgyeknél Loghin Mihaela 40’18”-cal első, Csomor Erika 41’27” és Póth Mariann 43’07” előtt.
A Városligetből csendesen hazafelé bandukolva Lao Ce szavai viszhangoztak füleimben.

„Aki másokat ismer, okos,
Aki magát ismeri, bölcs,
Aki másokat legyőz, erős,
Aki magát legyőzi, hős.”

Azt hiszem ezt ma több ezren megtettük itt, igaz eltérő utakat bejárva. A lényegen azonban nem változtat. Önmagunk hősei lettünk….

Ezer üdv mindenkinek: Karesz

Karesz ezúttal is lebilincselő élményei után következzen Jucus beszámolója a félmaratonról:

Vivicittá Félmaraton

2010 októberében „nagy” elhatározást tettem, célul tűztem ki a félmaratoni táv 1 óra 45 percen belüli teljesítését. Ez 5 percenként 1 kilométer megtételét jelenti, ami még nem egy nagyon gyors tempó de ezt már csak úgy felkészülés nélkül nem tudom megfutni. Így esett, hogy október második felétől elkezdtem a futó edzéseket, melyben óriási segítséget és támogatást nyújtott Karesz. Ezúton is köszönöm neki hogy tapasztalatát, tudását és lelkesedését átadta, igazán megtiszteltetés volt, hogy Ő mint eredményes nagy múltú futó, edzőként segített. Köszönöm :-)

Az első közös futások a Hármashatár-hegy panoráma körén kezdődtek, amikor még szoktattam magam a gondolathoz és ahhoz, hogy 1 óra futást ne érezzek unalmasnak. Szépen gyűjtöttük a kilométereket, hol a Római parton, hol a hegyen koptattuk futócipőinket. Tisztán előttem van, amikor Karesz mondta, hogy lesz még olyan edzés amikor Őt utálni fogom. Akkor még mit sem sejtve lazán válaszoltam, hogy nyugodtan szadizhat. :-) A felkészülés részeként vettünk részt a crossfutásokon is, ahol egészen megszerettem a terepfutást. Február elején apránként bekerült az edzéstervbe egy-egy résztávos edzés, majd márciusban atlétika pályán megkezdődtek a „szadizós” gyorsító edzések. Ilyen eredményeket eddig még sose tudtam elérni 400 m-en, 1000 m-en, 5000 m-en, 10.000 m-en. Ezért már megérte a „szenvedés”. :-) Aztán már itt is volt a „nagy nap”, 2011. április 10. Vivicitta Félmaraton.

Aznap korán érkeztem a versenyközpontba, hogy nyugodtan el tudjam végezni a szokásos rutinokat. Karesszal együtt melegítettünk be, majd felsorakoztunk a rajtvonal mögé, ki-ki a megfelelő zónába. A terv az volt, hogy 4:45p/km – 4:50p/km tempóban kezdem ameddig tudom és ha lassítok a vége felé az sem baj, még beférek az 1:45-ös időbe, illetve mivel Karesz a Vivicitta 11,2 kmes távját futotta, a célba érkezés után vágtat a rakpartra, hogy a megbeszélt helyen összetalálkozzunk és onnan segítse a futásomat. A rajt után minden terv szerint ment, szépen tudtam tartani a megbeszélt sebességet, a házak között kanyarodva a szél jelentősen nem zavart. A pesti rakpartra leérve, összetalálkoztam Baluval - aki korábban felajánlotta, hogy bringával végig kísér az úton, én persze nem mondtam nemet, hiszen akkor a frissítésem is meg van oldva végig, ráadásul nem leszek egyedül – innen együtt haladtunk tovább.

A 10. kilométernél 49’30’’-at mutatott az órám, minden rendben. Amikor a közgáz egyetem környékén visszafordultunk az olykor viharos széllel kerültünk hirtelen szembe. Itt kezdődött a baj. Sehogy nem volt jó. Próbáltam a mellettem elhaladó futótársak mögé állni szélárnyékba, de nem éreztem hogy segítene. Ez nagyon kivette az erőmet. Karesszal a 12-13 km között találkoztam össze, Ő is próbálta a szelet fogni és húzni. Amikor a Parlament mellé kanyarodtunk már az oldalam is el kezdett egy kicsit szúrni, próbáltam kilazítani, kicsit összekapni magam, valamit újítani a futásomban, hogy az elvesztegetett perceket behozhassam, de sajnos innen már a végéig nem esett jól és nehezen ment. Eljutottam arra a pontra, hogy legszívesebb megálltam volna, de persze végül nem tettem.

A városligeti körön már szinte vánszorgásnak éreztem a „futásomat”, és így 1 óra 48’37’’-es idővel értem a célba. Bár a kitűzött cél ezúttal nem sikerült, az eddigi legjobb időmön 4 percet javítottam, így fél örömmel hevertem le a városligeti fűbe. Levontam a következtetéseket, nincs mese edzeni kell tovább, az 1 óra 45’ még vár rám :-)

Tomi 1 óra 44’-cet hasított, mondhatnánk, hogy „hang” nélkül félig betegen! Gratulálok!!!

A félmaratont  Csere Gáspár nyerte 1 óra 10’45’’-cel, második Hytönen Tommi 1 óra 12’27’’-cel, harmadik helyen Beda Szabolcs 1 óra 15’27’’-cel végzett. A hölgyeknél első helyen Földingné Nagy Judit 1 óra 21’15’’-cel, második helyen Imréné Kiss Ágnes 1 óra 24’35’’-cel, harmadik helyen dr. Rozsnyai Lilla 1 óra 29’23’’-cel érkezett.

Beszámoló: Kassai Karesz
Fotók: futanet.hu