Az egész olyan volt, mint egy dimenziókapu. Egy hatalmas fűvel borított focipálya közepén hanyatt fekve a kéklő bárányfelhős eget bámulom. Végtagjaim hanyagul széttárva és teljesen elernyedve, mély nyugalomban pihennek. Tüdőmben a frissen ébredező tavaszias fűillat a legapróbb kapillárist is átjárja minden egyes levegővételkor. Lassan és nagyokat lélegzem. Végre a teljes nyugalom öleli testem-lelkem mindenfelől.

Szerencsére az Újpest-Verőce közötti közel 60 kilométernyi távot jó időre teljesítettük, köszönhetően a 2-es út gyér forgalmának. Így még az elmélkedésre és a "magamba szállásra" is jut időm a nagy megmérettetés előtt. Nincs kapkodás. A nevezésen is kényelmesen túlestem már. Ma a 737-es rajtszám virít majd a mellkasomon és lesz a társam a 10,7 km verejtékes méterein. Jó most a gondolataimba merülni egészen a múlt század 75'-ös esztendejének nyaráig. Akkoriban az egész családdal és természetesen a fél Magyar Hajó-, és Darugyárral két hetet nyaraltunk eme dunaparti paradicsomban. Szinte minden délután kijártunk erre a pályára. Míg az apák vérre menő focimeccseket vívtak, addig mi srácok ezen a füvön hemperegve kergettük a magunk hétéves forma álmait. Voltak közöttünk álom-tűzoltók, meg álom-doktorok, álom-mozdonyvezetők álom-focisták na meg álom-futók... Most így elterülve a zöld gyepen, szűk 35 év távlatával a testem árkaiban e gondolatmenet még gyermeki mosolyt is csalt arcomra. Amolyan hétéves formátumút...

Ábrándozásomból Farkas Andris (Kincus) barátom epés megjegyzése rángat vissza a valóságba: " Milyen jó egyeseknek, akik aludni jönnek ide..." Válaszom röviden és tömören csengett: "Na, végre megjött a délutános műszak is!"

A melegítést szintén a jókedv szellemében kezdtük kiegészülve Bartos Jucussal és Vígh Fecóval. Csapatunkat színesítette Kincus felesége Beus és a lánya Petra is, akik az 5 km-es távra neveztek. A szokásos "forma-gyakorlatok" levezénylése után, egy-két repülőt még bedobtunk a zsákba. Már ezekben a percekben éreztem, hogy nagyon egyben van a mozgásom. Egy picit olyan érzésem támadt, mintha 5 cm-rel a talaj felett lebegve futnék. :-)

A rajtvonalhoz érve Jucussal a szokásos esélylatolgatásba kezdtünk. A Merkaptot ma ketten képviseltük. Jucnak semmi okosat nem tudtam jósolni, mert a nőknél sok új arc tűnt fel. Számomra rózsásabb volt a helyzet, mivel Beda Szabolcson kívül más ismerőst nem véltem felfedezni a potenciális ellenfelek közül. Szabi rá is kérdezett, hogy mi a tervem. Csak ennyit válaszoltam. "Megyek veled ameddig tudok, hiszen ez a verseny a prágai maratoni felkészülésem egyik fontos pillére. Amolyan kontroll féle." Ott igazán belül, viszont már a tudatalattim is érezte, hogy ma nagyot harapunk!

Ahogy várható volt közvetlenül a rajt után a vezető hármasban fogtam pozíciót. Szabi és Szkolnyikovics Tamás közé beékelődve hagytuk el az első 800 métert és velük az aszfaltos utcákat is. A település határában az út átváltott a szokásos döngölt, helyenként még sáros szervizút jellegére. Tamás elég emberes tempót diktált, bár én mögötte egy lépéssel még mindig orrlégzéssel futottam, míg Szabi egy picit zihálósra vette a figurát. Belülről tisztában voltam vele, hogy ezt a tempót ellenfelem nem bírja sokáig, így csak arra koncentráltam, hogy tartsam a megkezdett tempót a lehető legoptimálisabb erőbeosztással. Úgy látszik ez a türelem meghozta gyümölcsét, mert az első balos fordító előtt jó száz méterrel Szabival karöltve átvettük a vezetést. A két kilométert itt kereszteztük, Tamás mögöttünk egy kicsit leszakadva követett. A forduló után társam meg is jegyezte: "Elég erős volt a kezdés!". "Most ezt a lapot osztották"- volt a válaszom. Többre nem is futotta volna, hiszen azonnal megkezdtük az első hegyi kaptatónkat.

Az emelkedővel megérkeztem abba a világba, amit nagyon szeretek. Imádok felfelé küzdeni futva és bicajjal is. Ráadásul ez a verőcei pálya nagyon fekszik nekem. Tavaly is itt léptem el Szabitól, így most is megteszem. 19-re lapot húzok és rákapcsolok. Nagyon jól megy a futás. Egyszerűen nem tudok elfáradni, pedig az emelkedő a megszokott Szépvölgyi utat idézi meg génjeimben. A tekergős és folyamatosan emelkedős út a víkendházak sorfala között vezet keresztül és én élvezem minden egyes méterét. Ellenfelem teljesen kiszakad mögülem. Na tessék -mormolom magamban- kellett ez neked, most megint egyedül maradtál! :-)

Az emelkedő tetejére érve egy kb. 50 méteres sík rész után egy jobbos fordítóval egy újabb mászás következik. Itt még jobban rákapcsolok, mert tudom, hogy Szabi a síkon nagyon erős, a lejtmeneteket pedig hasonlóra hozzuk. Így nyomom tovább ezerrel. Végtagjaim, mint egy szimfonikus zenekar hangszerei, mérnöki pontossággal teszik a dolgukat. Szinte fáradhatatlanul. Már a hegy gerincén futok. Sőt inkább szárnyalok. Egy újabb kedvenc szakasz az erdőség gyomrába vezet. Ez főleg lefelé lejt. Tépek ezerrel. A szikrázó napsütésből egy szürkés félhomályos világba érkezem. Itt még a levegőn is érződik, hogy erre még nagyon sápadt a tavasz és mintha még az erős tél köpönyegét is szorítaná. Ez azonnal kitűnik, főleg az erős balkanyar utáni lefelé száguldáskor. A talaj olyan, mint több tonnányi fekete gyurma egyvelege. Mély, tapadós és hideg. Igazi embert és bokát próbáló nehézséget gördít elém. Olyan egyenetlen mindenhol, hogy ilyen sebességnél cirkuszi mutatványnak minősül az egyensúly megtartása! Brrr-na gyorsan el innen! Igaz ezt az akadályt is könnyen védem, szinte alig fogok talajt! :-)

Suhanok. Közben vigyázom az erdő csendjét. Lépéseim puhán érintik a megújuló természet csodáit. A völgybe érve erdei szintút, majd a csörgedező patakot átívelő aprócska híd, ezek csak villanásnyi idők. A patakocskát balról követve elindulok vissza a hegy felé. Valamiféle legelő szélén száguldok. Talán itt villan be először a győzelem gondolata, de ezt inkább azonnal jegelem magamban, mert ez még csak a 6. kilométer. A mező szélén egy balos fordítóval búcsút intek a piciny folyamnak és keresztezve őt azon nyomban egy újabb emelkedőn találom magam. Jókor jött. Szabi egy kicsit rám futott.

Magamból magamnak újra elővarázsolok egy energia fröccsöt és elindulok a szelek szárnyán felfelé. Vaddisznónak érzem magam, aki az életéért csörtet árkon-bokron keresztül. Úgy megyek felfelé, mint egy gép. Az emelkedő tetején egy jobbos kanyarral újra a víkendházak közötti enyhén lankás úton veretek. Férfias tempót diktálva magamnak-nem engedek ki egy percre sem! Különben is ez már a 8. kilométer! Már alig van hátra valami kevéske!

Az külön feldob, hogy a rövidtávos indulók közül is utolérek egy-két embert. Még bíztatom is őket. Sikerrel, mert néhányan rákapcsolnak miközben elhaladok mellettük. Újra jobbos fordító, amely egy bő 200 méteres lesiklásba torkollik és a végén a balos kanyar már az utolsó 2 kilométer kezdetét jelzi. Szabi és köztem pont ennyi a távolság. 200 méter. A célig ezt kell védenem és konzerválnom. És én rendületlenül védem, hiszen már Verőce házainak ablakai csillámlanak felém a simogatóan lágy Nap fényében.
Hirtelen előttem két méterrel még egy róka is átszáguld, talán még a sebességünk is egyezik, csak most inkább keresztezzük egymás útját, mintsem követnénk. :-) A maradék másfél kilométeren csak a mozgásomra figyelek. Kéz a test mellett erősen húz, az ellépések hosszúak, a sarok emel... Ha most festőművész lennék, akkor erre a "művemre" igazán büszke lennék!

Közben az utolsó 100 méteren visszaérek a reggeli dimenziómba. Csak most nem álomként, hanem szájam szegletében az izzadságos percek valóságából adódóan keserű-sós szájizével fűszerezve... de édesen!

Az időm 42'29"-ma ennyi kellett a győzelemhez! (Tavaly 43'03"-cel második lettem) Beda Szabi 43'01"-gyel második, míg Szkolnyikovics Tamás 44'46"-cel harmadik mellettem.

Szabit bevárva a célban, szinte azonnal fordultunk vissza levezetni Jucus, Kinca és Fecó felé. Kincus egész jó ütemben haladt el mellettünk, biztatásunkkal kisérve. Fecónak is kijárt a serkentő buzdításból.

Jucot az utolsó fordító előtt csíptük el és a már tőlünk megszokott pasis ollóba fogva kísértük a célig. Még egy ellenfelét megfogtuk, de sajnos most a dobogó egy picit elúszott. A lényeg, hogy nagyon büszke vagyok rá, mert amit láttam a küzdeni akarásából az megnyugtatott a hétvégi félmaratonija előtt! :-)))

A hölgyeknél Csere Sára nyert 55'03"-cel, a második Varga Szílvia előtt 58'08". A harmadik Nagy Csilla 58'39"-cel. Jucus 1 óra 02'36"-cel

Azt, hogy hol érnek véget az álmok és hol kezdődik a valóság nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy a verseny végén félre vonulva mindenkitől a reggeli fekvő pozíciómat felvéve újra elnyúltam a füvön, a pálya közepén. Szemem lehunyva hirtelen kortalan lettem. Az ég felé meredő tenyereimben valamiféle melegséget éreztem. Egy gyermek kicsiny tenyere pihent az enyémen. Szemem kinyitva mégsem láttam őt. Csak annyit éreztem, hogy szemei nagyon ismerősek és a szíve egy ütemre ver az enyémmel, a tenyere pedig amolyan hétéves forma....

Mindenkinek jó felkészülést és találkozunk a Vivicittán!
Üdv: Karesz

Jucus beszámolója:

A tervezett félmaratonom előtt egy héttel, felkészülő edzésként összekötöttük a kellemest a hasznossal, így kerültem megint egy crossfutás rajtvonala mögé, ahol ezúttal csupa új női futó toporgott. Gyors taktikai megbeszélést tartottunk Karesszal, miszerint nem tudjuk, hogy a többiek mennyire erősek, nekem bele kell csapnom a „lecsóba” már az elején, és végig tolni mivel a félmaratonig már úgysem lesz több keményebb edzésem. Ahogy elhangzott a „vezényszó”, meg is kezdtük a robogást. Jó erős tempóban lőttünk ki, ezt onnan is érzékeltem, hogy jóval tovább tudtam a szememmel követni, ahogy az élboly – köztük Karesz – vezeti a menetet. Kicsit meg is lepődtem magamon, hogy milyen jól megy. Sajnos így utólag már tudom, hogy itt egy pici hibát követtem el, túlságosan is gyorsra vettem a kilövést, ugyanis amint az emelkedőhöz értem elkezdett savasodni a combom, nehézkessé vált minden lépés, én pedig szépen lassultam és lassultam. Ezek után már semmi sem esett jól. A vízszintes szakaszokat futottam ahogy tudtam, a lejtőknél reméltem, hogy kicsit ki tudom lazítani a lábam, de a talajviszonyok miatt inkább óvatosabban futottam nehogy összeszedjek egy sérülést egy héttel a verseny előtt, így gyakorlatilag a combjaimat még ekkor is igénybe vettem, nem tudtam pihentetni őket.

A pálya egyébként nagyon szép volt, közepes nehézségű és ezúttal az időjárás is kedvezett nekünk. Az erdőben színes virágok fogadtak minket, kedvem lett volna megállni és szedni egy csokorral  Az utolsó 2 km-t most sem kellett egyedül küzdenem, Karesz miután megnyerte a versenyt, ugyanazzal a lendülettel vissza is kanyarodott elém, és szokásához híven nem hagyta, hogy lazsáljak, így előztem le egy női versenyzőt, akit 100-200 méter távolságból már jó ideje követtem. Ezeket a métereket már ismertem, hiszen itt melegítettünk be és itt haladtunk el a verseny elején is, mégis úgy éreztem, hogy minden egyes lépéssel nem hogy közelednék a célhoz, hanem inkább távolodnék. Mintha valaki ólomcsizmát rakott volna rám menet közben.

A célegyenest Karesz biztatására még egy kicsit tempósabbra vettem, amennyire tudtam. Végül 1 óra 2 perces idővel 4. vagy 5. női versenyzőként léptem át a célvonalat. A verseny után levontam a tanulságokat és bár nekem ezúttal nem sikerült az első háromba való bejutás, annál jobban örültem Karesz győzelmének. Megvan az arany, így büszkén jelenthetjük, hogy végre teljes lett a kollekciónk és elmondhatjuk, hogy Karesszal a dobogó minden fokán képviseltük a Merkaptot a téli és tavaszi crossfutásokon. Legközelebb duplázni fogunk már.

Beszámoló: Bartos Juci

Külön köszönet Zöldi Kovács Gyurinak hogy képeivel még színesebbé tette a beszámolóinkat.