Szeretek idejárni. Számomra amolyan télbúcsúztató futásnak tűnik az itt lerótt kilométerek minden egyes métere. Igaz, szinte évről évre számtalan meglepetésben volt már részünk a Gödöllői-dombság hepehupáin az időjárás szeszélyes voltából. A pálya kimondottan gyors és a táv a maga 10 kilométerével nem tartozik a kemény etapok rangsorába, de  mégis van varázsa a domonyvölgyi katlannak. Talán a nyugalom.
 
Ez a vasárnap is békésen indult. Írhatnám azt is, hogy még péntek este a Margitszigeten. Ez volt a verseny előtti utolsó ráhangoló edzésünk Bartos Jucival. Bő 10 km-ben futottunk egy kétezret, egy ezret és a végén a bónusz ötezret. Juc szárnyalt, hiszen 9'25"-re hozta a két kilit, az ezret 4'17"-re és az ötöst 25'17"-re! Halkan megjegyeztem neki: a hétvégén robogni fogsz!

Példamutató edzőpartnerként a kétezret én 7'15"-re, míg az ötöst 18'45"-re futottam, igaz 25 km-ben. Azt hiszem jó előjelekkel vártuk a hétvégi megmérettetést. Arcomról az elégedettség mosolyát, még a szombat esti havaseső kövér hópelyhei sem tudták leradírozni. Talán az "égiek" is ezt mérlegelve megkönyörültek az esendő földi halandón, így vasárnap reggelre simogatóan lágy szellővel érkező napsütést rendeltek a rubintvörös gőzölgő teám mellé. A torokmeleg nedű kortyolgatása közben "végigfuttattam" magam a pályán. Szinte ismerem minden pontját. Ha jól emlékszem talán hatodszorra igyekszem legyőzni a domonyvölgyi katlant.

Alapos ember lévén, már este összepakoltam mindent, így Fülöp Miki barátom kérésének megfelelve a Merkaptos mezemet is. Most végre olyan időben futhatok, amikor zárófelsőként ezt ölthetem magamra!

A találkozót Káposztásmegyerre szerveztük. Jómagam, régi harcostársammal Nedelka „Nedus” Jócival érkeztem, míg Juc és Dezső Anti barátom itt csatlakozott hozzánk. Összeállt a csapat és a kezdeti csúszásunkat behozva a lovak közé csaptunk! Ezt a sebességet, már a jó öreg Nap sem bírta, mert valahol Fót és Mogyoród között elmaradt mellőlünk. Helyette borult, ködszitálós szürke függöny ereszkedett ránk. Ezt a hőmérő higanyszála is érezte, mert azonnal két fokot lejjebb kúszott. Domonyvölgybe már közel 0 fokban érkeztünk. Gyors nevezés és a "folyóügyek" elintézése után átöltöztünk. Hát mit ne mondjak, nem volt melegem. Talán a tél gáncsoskodik még utoljára egyet velünk, hátha mégis megrettenünk és fejvesztve elmenekülünk. Nem jött be neki, hiszen a rajtvonalon már ott tolongott a győzedelmes sereg, soraikban a Merkaptos vágtázókkal!

Juccal megbeszéltük a taktikát, ami annyiból állt, hogy elkezdjük ezerrel és nyomjuk a végéig. Újszászi ötpróbás barátom Bartha Pisti szavaival élve: „amit a test elbír, meg még egy kicsi!". A szokásos erőviszonyok mérlegelése után kitűztem a magam számára az 1-5-be kerülést, míg Jucnak az 1-3-at álmodtam meg.

Ennek szellemében a rajt után azonnal kilövő fiatal Honvédos srác nyomába vetettem magam, Beda Szabi társaságában. Az első 300 méternyi, jól futható döngölt úton, amely teljesen sík volt még egy fiatal atléta elhúzott mellettünk, így az első balos kanyarhoz a 3-4. pozícióban érkeztem. A kanyar utáni 150 méteres erős kaptatón visszaestem a 4. helyre. Ezt tartva értem a dombtetőre, majd lendületes lefelé következett. Számomra olyan hihetetlennek tűnt az első két fiatal futásának tempója, mintha egy más dimenzióban szárnyalnának. Nyomtam, mint a gép, de a vezető hármas, így is távolodni látszott. Mielőtt azonban attól tartottam volna, hogy újra magányos futás vár reám és hátulról nem veszélyeztet senki, zihálással egybekötött lépések zaja csapta meg füleimet.

Az első kilométernél lévő 180 fokos fordítónál, már egy újabb kísérővel kiegészülve vetettem bele magam az erdő sűrűjébe. A talaj a tegnapi esőzéstől teljesen felpuhult és helyenként tisztes dagonyává változott, de a két héttel ezelőtti csikóváraljaihoz képest, most mégis sugárútnak tűnt. Mint később a célban kézfogással egybekötött gratulációnál kiderült, ezen a versenyen Vecsercsán Bencét rendelte mellém a sors. Így egymást húzva értük el az újabb balos fordítót, amely a pálya legnehezebb kb. 300 méteres kaptatójára vezetet. Naivan azt gondoltam, hogy majd itt az emelkedőn ellépek fiatal ellenfelemtől, de Bence rutinos "öreg sas" módjára lépésről lépésre követett. Megpróbáltam az útszéli rézsűn futni, de egy erőteljes megcsúszás után feladtam ebbéli törekvéseimet. Közben üldözőm erőre kapva az emelkedő utolsó 50 méterén ellépet mellőlem. Agyilag bírtam a terhelést, így erőimet mozgósítva nem engedtem 5 méternél messzebb. Tudtam, hogy jön egy 200 méteres hosszú lejtő, ami egy "T" elágazásban végződik. Itt balra fordulunk és futunk egy kb. 5 km-es téglalap alakú kört. A lejtőn lefelé fej-fej mellett haladtunk. Az elágazás után élre állok, hátha itt a síkon elléphetek. Bence is így gondolhatja, mert visszaelőz. Előttünk 300 méterrel a két első is így "gyilkolja" egymást, Szabi 100 méterre követi őket. 200 méteren belül kétszer fordulunk jobbra, majd jön egy 2,5 km-es hosszú egyenes. Hirtelen bevillan, hogy elég és visszaveszek az iramból. Itt az Isten háta mögött a "világvégén" kit érdekel, hogy mikor adom fel, meg különben is fáj ez a tempó! Közben Bence újra élre áll. Érdekes módon abban a pillanatban, amikor egyvonalba ér velem elmúlik minden fájdalom. Sőt, ha lenne a fájdalomnak egy újabb szintje, még az se érdekelne. Simán felveszem vele tempót és tartom. Valami földöntúli erő átbillent egy másik dimenzióba. A hogyanra és miértre egyszerűen nincs magyarázatom. Csak szárnyalok egy olyan síkban, ahol megszűnnek a miértek és a hogyanok. Az endorfin jólesően árad szerteszét testem legapróbb sejtjeibe is. Megérkezem saját magamhoz, ott legbelül.

Közben az erdőgazdasági terepjárók által vájt árkokat és poshadt pocsolyákat keresztezzük. Átgázolunk mindenen. Na végre a jobbos fordító, a táv fele! Egy jó 300 méteres kaptatóban folytatódik. Kb. a harmadánál járunk amikor az elsők fordulnak, Szabi 50 méterre utánuk. Próbálok a fűcsomókra lépni, ez legalább nem csúszik. Már mi is a jobbos tetőfordítóban vagyunk és száguldunk tovább. Erdei szintút, aránylag jól futható. Ettől vérszemet kapva nyomjuk ezerrel, már nem is egymás mögött, hanem inkább egymás mellett harcolunk. Kiérünk az utolsó emelkedő előtti fennsíkra. Ez bő 1,5 km-es. Nincs lazítás, még mindig tempó. Azt hiszem megkezdek egy utolsó "kamikáze" akciót, mivel ellenfelem szemtelenül fiatal, így a célegyenesben övé lehet a dicsőség. Tempót váltok, az élre állok és megpróbálok orrlégzéssel futni, mintha nem fájna semmi és ez az egész csak egy "Pepsi-érzés" lenne. Elhalkulnak mögöttem a léptek és a ziháló légzés is távolodik. Az évek rutinjának köszönhetően sikerül ellépnem. Az előnyöm mindössze 30-40 méter. Ezt védem a célig, ha kell foggal-körömmel. Balra fordulva elkezdem az emelkedőt és konzerválom a síkon futott iramot, ameddig bírom. Nem hosszú mindössze 300 méteres és itt csatlakozik a rövidtáv útvonalához. Még arra is marad erőm, hogy a rövidtávos leszakadók mellett elfutva biztassam őket. Az utolsó 800 méter 90 %-a lefelé száguldás a Lázár-birtok felé. Forma 1-es autó módjára száguldok és szárnyalok, pedig nagyon mély a talaj és helyenként kráterszerű árkok tarkítják. A célegyenes két karám közt vezet keresztül, itt gondolok először az időre. Az órám még 3-sal kezdődő időintervallumot mutat. Megnyomom a végét és beérek 40 perc alatt. Pontosan 39'40"-cel negyedikként.

Bence 20"-cel követ a célban. Barátian kezet rázunk. Őszinte csodálattal adózom mindössze 15 éves kora előtt és e kort túlszárnyaló érett harciasságához! Nedus barátom 42'-cet futva nyolcadikként csatlakozik hozzánk. Rendesen odatette magát! :-)
Így egy különös triumvirátust alkotva indulunk vissza a pályára Juc elé, aki számomra már-már természetesen a dobogóért harcol. A hosszú lejtő felső harmadánál fordulok mellé. Most könnyű a dolgom, mert a lejtő is segít. Juc a stabil harmadik helyet tartva robog lefelé, akár egy karcsú zerge. Még most is megfog vagy két-három embert. Az ellépése szemgyönyörködtetően sokat javult és ez tükröződik minden egyes mozdulatán. Csak a jól futható részeket mutatom előtte, minden mást igazi profiként magától-magából varázsol elő. Az utolsó 50 métert még megküldi. Teljesen kifutotta magát! :-)))) És szállítja a bronzot! Az időeredménye is fantasztikus: 53'17". Szuper!!!

Szinte azonnal fordulok Anti felé, aki még a pályán harcol. Őt is az emelkedőnél csípem el. Még vannak tartalékai, így csoportosítva erőinket, megpróbáljuk az órán belüli időeredményt elérni. Sajnos a verseny közbeni kétszeres cipőfűzős mutatványával pont erről csúszunk le. Sebaj, 1óra 00'55"-cel jót harcolt ma önmagával!

A versenyt Vizi Attila József nyerte 36'33"-cel, míg klubtársa, Radics Csaba egy lépéssel mögötte 33'37"-cel hasított át a célvonalon. A harmadik helyhez Beda Szabolcsnak 38'12" kellett.

A hölgyeknél újra összeállt a Csikóváraljai dobogó. Első helyen Sipos Anna végzett 48'52"-cel, másodikként Hornyák Zita 52'28"-cal lépett a célba, és érkezett a "bronzos" lányunk - Jucus személyében 53'16"-tal. Gratula!!! :-)

Végszóként az eredményhirdetésre visszatért a reggeli napsütés. Szerintem a tél is belátta, hogy már teljesen felesleges így erőlködnie, mert csapatunkat holmi hideggel, meg borulással cseppet sem töri meg! Az is igaz, hogy kéthete ezüstről regéltem és most Juc nyakában egy újabb bronzérem pihent, de ne legyünk telhetetlenek! Azért a télnek is hagytunk valamit. A domonyvölgyi kicsinyke tó felszínét, még mindig a kemény hideget idéző csillámló jégtakaró borította, a bágyadt napfényben hatalmas szikrázó "ezüstmedálként" nevetve kacsintott felénk!

A tradicionális hagyományokat hazafelé megszakítottuk, így a szokásos cukrászdázásunkat felcseréltük az autóban elfogyasztott csokis-keksz fenséges élvezetére. És mi tette igazán édessé, természetesen az, hogy Juc nyereménye volt!!! :-) Köszönjük Jucus!

Mindenkinek jó versenyszezont!
 
Üdv: Kassai Karesz

Karcsi a nagyszerű írásában beszámolt az újabb női cross-bronzról, ám nem mellékes, hogy hogyan élte meg ezt a főszereplő: Bartos Juci:

A két héttel ezelőtti Pomáz-Csikóváraljai crossfutás után, ehhez a maihoz már máshogy álltam. Kisebb esélylatolgatásba kezdtem a korábbi versenyek női eredményeinek vizsgálata közben, ahol feltűnt, hogy a Csikóváralján előttem második helyezettként beért Hornyák Zita és én köztem minden versenyen kb. 3 perc különbség volt. Ez volt az első futóversenyem ahová tervekkel, elhatározásokkal, akaraterővel feltöltve, na és egy Merkaptos mezzel mentem :-) Célom az volt, hogy megpróbálok Zitával elindulni és tartani az ő tempóját, illetve már a rajtnál felmérem a női mezőnyt, hogy tudjam hány lány van előttem, ne essek abba a hibába mint a múltkor amikor a szervező elszámolta magát.

A rajtnál felsorakoztunk, majd 11 órakor elkezdődött a „csata”.  Sipos Anna – az előző crossfutások állandó győztese – már az elején erős tempóba kezdett, az első pár száz méteren lassan el is távolodott tőlünk. Én tartottam magam a tervemhez és Zita mögött futottam.  Itt a Gödöllői dombságban kijelölt útvonalon nem voltak sem hosszú, sem túl erős emelkedők, de szépen haladtunk le-föl a dimbes-dombos tájon. Végig az járt a fejemben, hogy nem szakadhatok le, de sajnos a 3. kilométer környékén elkezdtem picit lemaradozni, ekkor hátra néztem és láttam, hogy nagyon nem vagyok veszélyben, mert női versenyzőt nem láttam, aki követne. Szuper, a harmadik helyen vagyok. Tartottam azért továbbra is magam, próbáltam Zitától nagyon nem eltávolodni. Aztán egyszer csak az 5. kilométer környékén felbukkant mögöttem kb. 150 m-re egy üldöző...

Mondogattam magamban, hogy a harmadik helyet nem adom és nyomom amennyire csak tudom. Azt vettem észre, hogy a mögöttem haladó női versenyző, a vízszintes szakaszokon talán egy picit gyorsabban fut mint én, ilyenkor mindig jobban feljött rám. Egy esélyem volt a dobogó megtartására, hogy ha a fölfeléket is végigfutom, ahogy csak tudom, közben reménykedve hogy ő ebben gyengébb. Nagyon szívósan jött mögöttem, nem nagyon tudtam leszakítani magamról. Közben számolgattam hány kilométer lehet még hátra, milyen időnél járunk, Karesszal körülbelül mikor találkozhatok szemben. A pulzusom végig 170 fölött volt, nem engedtem ki: se fölfelé, se lefelé. Aztán legnagyobb meglepetésemre, 8-8,5 km körül már jött is Karesz szembe velem (mivel a táv 11 km-re volt kiírva, kicsit korainak éreztem az összetalálkozást). Aztán gyorsan mellém fordult és hajtott, bíztatott, mutatta az ideális nyomvonalat, nem volt más dolgom csak robogni. Legbelül kicsit megnyugodtam, hogy mindjárt vége, de még az utolsó kilométerrel meg kellett küzdenem. Végül a 9,6 km-es távon Zita után 48 mp-el, 53:17’’-es idővel sikerült megtartanom a harmadik helyet, és egy újabb bronzéremmel térhettem haza:-)

Beszámoló: Bartos Juci