Kolonics György halálának harmadik évfordulójára emlékeztek a barátok, ismerősök, a Csepeli Kajak- Kenu Egyesület vízi telepén. A fájdalom nem enyhül, a családot, barátokat, a kajak-kenu sportot ért veszteség feldolgozhatatlan, de az idő múlásával a gyász helyébe az emlékezés, Kolonics György különleges személyiségének, lényének megőrzése lép.

A hagyományteremtő csepeli fáklyás emlékevezésre első alakommal Kolonics György temetését követően került sor, ahol barátok, sporttársak közösen búcsúztak le és tisztelegtek a kiváló sportember előtt.

Idén negyedig alkalommal gyűltek össze a megemlékezők, hogy a csepeli vízitelepről indulva az emlékezés fáklyái meggyújtva végigjárják, azt a körülbelül két kilométeres dunai szakaszt, amin Koló nap, mint nap evezett. Ahogy Csepelen mondják, itt Gyuri volt az állondóság, a Duna bal oldalán evezve ő mindig a vízen volt. A megszámlálhatatlanul sokszor megtett úton, Gyurira emlékezve, most mi is újra végighaladtunk. A közös felevezést követően, hajókból felállított vízi színpaddal összekapaszkodva, kajakok, kenuk, sárkányhajók, mint egy úszó sziget, hagytuk magunkat a víz sodrásával visszaérkezni Csepelre. A közel egy órás utat, amint a víz lassan úsztatta hajóinkat a tragédia helyszíne felé, próbálva a szomorú eseménytől elszakadni, Gyuri különleges egyéniségére emlékezve tettük meg, egy-egy személyes élmény, történet felelevenítésével.

A barátok, sporttársak (Horváth Csaba, Hüttner Csaba, Angyal Zoltán, Reményi Péter, Csabai Edvin, Trebitsh András, Foltán László) kedves történetei mosolyt, időnként könnyeket csalt a szemünkbe. Gyuri mániái, rigolyái, a kabalák és babonák, az állandó kérdései, sok vicces történethez adtak alapot. Különös, bensőséges érzés volt végighallgatni, mások milyennek ismerték Őt emberkén és sportolóként.

A megemlékezés zárásaként a vízi telepre visszaérve közösen elénekeltük a himnuszt, majd a hajók oldalán dobolva a több mint százfős csapat fájdalmasan morajlotta Koló nevét újra és újra.  

Koló emléke örökre itt marad ezeken a vizeken…

Személyes tapasztalatból nem tudhatom milyen volt együtt edzeni, sportolni, vagy versenyezni Kolóval, nem láttam munka közben, de ismertem őt emberként és ma már ismerem őt azok szemén át, akik vele küzdöttek, harcoltak a sikerért, vele gyűjtötték a kilométereket a vízen, vele töltötték a mindennapjaikat, akiknek Gyuri volt a példaképe, edzőtársa, vagy épp az ellenfele. Tudom, hogy Gyuri rengeteget evezett Csepelen, ott ahol a víznek alig van sodrása, ahol nincsenek hullámok, és tudom, hogy milyen elismeréssel tekintett azokra, akik egy Csepelen megrendezett versenyre, bajnokságra az egyesületükből leevezve a nagy Dunáról vízen érkeztek. 

2008-ban Gyuri temetését követően, a kenus barátok, az UTE vízitelepérő elindulva, 10-15 hajóval közösen végigevezve a Duna 17 km-es fővárosi szakaszát érkeztek a csepeli búcsúztatásra.  Emlékszem akkor a part mellett kísértük őket, néztük, amint a vízen feketébe öltözve, a gyász zászlóját hajóikra tűzve eveztek. Torokszorító érzés volt ott állni és látni, ahogy a sporttársak fájdalmukat a víznek átadva, a tiszteletadásnak ezt a különös formáját választották.

Azóta eltelt három év, az életem megváltozott, az evezés része lett a mindennapjaimnak, edzésekre, versenyekre járok.  Olyan csodálatos emberekkel ülhetek egy hajóban, akik ebben a sportágban számtalanszor legyőzték a világot.

Már nem a partról nézem, amint feketébe öltözött sportolók Koló emlékét őrizve eveznek, én is köztük vagyok, a csapatommal a nagy Dunán evezek. Mellettünk szárnyas hajók, uszályok tarajos hullámokat korbácsolnak, időnként az oldalról érkező, vagy a partról visszaverődő hullámok vizet lapátolnak a hajónkba.

Elhaladunk a Margit-híd alatt a Parlament előtt, a Lánc-hidat még sosem láttam ebből a szögből, a Lágymányosi híd előtt átevezünk a baloldalra, egy sebesen érkező uszály fodrozódva ökleli fel a vizet maga előtt. Már nem tudjuk elkerülni, a hídpillér és a hajó közt találjuk magunkat, nagyokat húzva, csak abban bízunk, a hullámok kegyesek lesznek velünk. Szerencsére a víz gyorsan elcsendesedik, megérkezünk a Kvassay-zsiliphez.

Érkezésünkre a több tíz tonnás kapuszárnyak megnyílnak, mi beúszunk a kőfalakkal, monumentális vaskapukkal lezárt, 75 méter hosszú zsilipbe. A hajónkra csend ül, hallgatjuk súlyos fém ajtók keserves zárdását mögöttünk. Az építmény falán látom, amint a víz szintje csökkenni kezd. Rövidesen megnyílik az előttünk álló kapu és a Soroksári Duna-ág csöndesen, szótlanul elterülve fogadja érkezésünk.

Indián nyugodt hangon mesél, idáig eveztek el Gyurival nap, mint nap, innen még látod a Gellért hegyet, ha hátranézel, jobbról a MKKSZ telepen ismerős arcok üdvözlik érkezésünket, többen hajóikkal itt csatlakoznak hozzánk, mögöttünk magányosan egy indián kenu is befut a 17km-es útról.

Néhány iramot még evezünk és megérkezünk a csepeli vízitelepre, ahol már gyülekeznek a kajakosok, kenusok, sárkányhajók, hogy együtt újra felevezzünk.

A part lassan megtelik emberekkel, a lelkem tele kavargó érzésekkel, része vagyok ennek a különleges családnak, akik Koló emlékét szeretnék sokáig megőrizni.    

Beszámoló: Fülöp Ildikó