Magyarországon, Veszprém környékén került megrendezésre a 2012-es Tájkerékpáros Világbajnokság, amelyen az idén alakult tájbringa szakosztályunk két hölgytagja vett részt. Nem csak az egyesületünk számára volt hatalmas öröm, hogy a nem sokkal a VB előtt a  Megalódusz SE-től a csapatunkhoz igazóló Dr. Cseh Veronika három számban is világbajnok lett!

Kaufamnn Brigitta beszámolója következik:  

És túl vagyunk rajta. Tavaly ilyenkor még nem gondolkoztam az idei VB-ben, legfőképpen, mert nem kívántam a bringázást, talán köszönhetően a 2 év külföldi túravezetésnek. Aztán november környékén elkezdett motoszkálni fejemben a gondolat, hogy mégis csak Magyarországon lesz a verseny, jó terepek, remélhetőleg jó rendezés, magyar szurkolás, el kéne nézni rá.

Ennek fényében utálatos dolgokra is rávettem magam, görgő, spinning… amket nem sikerült megszeretnem. Az új bicó pont jókor időzítette megjelenését, mert épp alkotói válságban szenvedtem, valahogy nyár közepére elfáradtam lelkileg, nem voltam motivált, amin sokat segített hogy „új seprű jól seper”, még 10 óra munka után is vidáman, motiváltam pattantam nyeregbe.

Sokat tanakodtam, hogy belső vagy belső nélküli rendszerrel menjek a VB-n, az előbbi mellett szólt, hogy adott volt, ráadásul költenem sem kell rá. Alapból eddig nagyon ritkán kaptam defektet. Viszont az Underworld Kupa többszörösen fájdalmasan, nem kímélve adta meg a nyerő választ a kérdésre, így két napra rá már a szervizben várta sorát a kis GHOST.

A VB hetére ígért hőségriadón már fel sem kaptam a fejem, valahogy idén az időjárásnak szokásává vált megtréfálni a bringásokat, szinte minden nagyobb maraton rekkenő hőségben zajlott. Annyiban volt nehezebb dolgunk, hogy a versenynapok 80%-a nyílt, katonai terepeken zajlott.

Ha már lúd, legyen kövér elv alapján minden számba beneveztem magam. A hosszútáv selejtezőjével kezdődött a móka, amit meglepően jól abszolváltam. Az elit nőknél a 74 indulóból csak 14 esett ki, így higgadtan, lendületes, de még kellemes tempóban 1 hibával jutottam be. Itt reménykedhettem volna a bíztató folytatásban, ami bizony elmaradt. Másnap jött a sprint, ami önmagában is frusztráló a maga huszoniksz perces győztes idejével, ami előrevetíti, hogy bizony 1-2 perces hiba már súlyos helyezésekbe kerülhet ami kellően lestresszelheti az embert.

A rendezők újítottak, az utóbbi években megszokott városi sprint helyett bevitték a málnásba a versenyzőket. Az utakat elhagyva, nyílt, dombos terepen keresztbe-kasul átvágva kellett pontos iránymenettel és finom tájékozódással kifogni a pontokat. Tudatosan próbáltam készíteni magam fejben a lassú, de pontos versenyzésre, ami szimplán nem sikerült. Ahogy elrajtoltam úrrá lett raktam a kapkodás és a 3-as pontra menet elvesztem. Nem kicsit, nagyon. Utólag nézegetve a térképet még mindig nem tudom hogy kerültem a dombtetőre, pláne hogy a vétel útvonal mindenféle extra szintmászás nélkül körbekerülte a dombot. Innen szép visszahozni agyban a dolgokat, de erre a napra nem osztottak jó lapot, még egyszer elvesztem, immár sokadmagammal, pár junior fiú társaságában próbáltunk kikerülni a rengetegből.

Soha nem adtam fel tájbringa versenyt - pláne egy VB-n, ahol ez bűn -, de bizony van az az eredmény, amit bölcs dolog jótékonyan egy „mp” (hiányzó pont, vagyis disq.) eredménnyel kikozmetikázni. Na ez olyan volt, csak éppen vállaltam. Sebaj, próbáltam optimistán lenyelni ezt az „eredményt” és meggyőzni magam, hogy egy többnapos versenyen illik beáldozni egy versenyszámot a kukába.

Sikerült is lelkesen, ámbár már fáradtan a másnapi középtávot tisztességesen abszolválnom, és a középmezőnyben végeznem. Annyira sűrű volt a mezőny, hogy 1 perccel jobb eredmény már akár 10 helyezéssel is jobbat jelenthetett volna. Ez az egyik nehézsége és szépsége a tájbringának, hogy maximumon kell menni és motiválni magad egyedül, semmit sem tudva az ellenfelek aktuális helyzetéről.

A nap legnagyobb sikere a Merkapt SE tájbringás szakosztájához idén csatlakozó, Cseh Roni világbajnoki győzelme volt, aki csont nélkül mondhatjuk, hogy lealázta a mezőnyt (és közben még egy jó kis DH-zásra is volt ideje :-)). Csütörtökön pihenőnap volt, fáradtan bár annál lelkesebben mentünk Roninak szurkolni a sprintre. Öröm volt nézni a GPS-közvetítést, mint egy túlhúzott játékautó darálta be az ellenfeleket és zsebelte be immár második világbajnoki címét.

Pénteken következett a váltó, amit a legjobban vártam, bár vegyes érzelmekkel, köszönhetően a sprint-beli elveszésemnek és sok minden másnak. A sprinthez hasonlóan nyílt, de eddig soha nem használt, katonai terepen került lebonyolításra. A bennem tomboló stresszt próbáltam a közönség segítségével legyőzni, Pásztor Laci képviselte a Merkapt alakulatot, Gábor is megérkezett Pestről, és természetesen Roni és Koós Brigi is vállukra vettek nem keveset a paráimból.

Igyekeztem kevesebbet dumálni, és inkább magamra figyelni, sajnos iszonyatos bennem a rajttól való félelem/drukk/ki minek nevezi. Ezt tetézte a zsebembe csúsztatott GPS. Remek, így máris követhető majd a hülyeségem. A rajtvonalhoz már igen befordult állapotba álltam, de tudtam, hogy csak így tudom a fejemet tisztán tartani és nem elrontani elsőként a váltót. Az első átfutóponton (az átfutópontok általában jól látható helyen vannak, így a váltótársak és szurkolók követni tudják az eseményeket) a 4. helyen érkeztem, nem sok mindent fogtam fel a külső történésekből, igyekeztem nem elveszteni a fonalat és küzdeni az embertpróbáló melegben.

Sajnos ez után következett a pálya legszintesebb, legszelesebb és legnyíltabb része. Nem esett jól, sőt túlzás nélkül állíthatom, hogy borzasztóan rosszul esett. Küzdöttem, a lábaim csak rugdosták a pedált, úgy éreztem nem haladok és közben jöttek fel rám az erősebb ellenfelek. Végül a 8. helyen érkeztem, 2 percre a harmadiktól, ami több mint bíztató volt. Sajnos a váltó második embere egy méretes hibának köszönhetően már jókora hátránnyal érkezett a 15. helyre, így Annának kisebb-nagyobb csoda és legfőképpen az ellenfelek elhullása kellett volna, hogy a titkon remélt pódiumra hozza be a váltót. Sajnálatos.

Este rögtönöztünk egy Merkaptos pizzázást Laci családjával és Bukival karöltve, és fásultan, de az energiaraktárakat maximálisan feltöltve tértem nyugovóra a befejező számra, hosszútávra. Másnap már igencsak érződött a többnapos terhelés hatása, így egy kényelmesebb tempót vettem fel, amivel még a térképet is fel tudtam fogni. Nagyobb hibám nem volt, legfőképpen a tompultságból eredő lassabb útvonalválasztás éreztette hatását az eredményen.

A kis GHOST-om tökéletesre vizsgázott. Egy hang nélkül teljesítette, ami tőle elvárható. Azóta a hétköznapokon úrrá lett az üresség, olyan mint amikor valaki eltölt egy hetet egy fesztiválon és hazatérve kong a csend és nihil körülötte. Nincs mese, újabb kihívások elé kell nézni, mert nagyon úgy tűnik, hogy a szeptember még közel sem jelenti a nyár végét. 

Jövőre VB Észtországban.. menni kéne.

Beszámoló: Kaufmann Brigitta
Foto: Holluby András