Naplemente, holdfelkelte, fesztivál, búzafutás, kanizsai vendégszeretet…

A Sárkányhajó roadshow következő állomása Nagykanizsa. Az indulás napját lázas készülődés, telefonálások, e-mailváltások előzték meg, nagykanizsai barátaink a vendégszeretetüket ismét bizonyítva gondoskodtak szállásunkról, saját otthonaikat, nyaralóikat felajánlva a csapat tagjai számára, és felejthetetlen friss házi sütésű kiflivel várták péntek esti érkezésünket.

Hétről hétre türelmetlenül várjuk a napok múlását, egyre közelebb jutva a péntek esti induláshoz, a már hagyományosnak mondható sárkányhajó túránk újabb állomása felé. Végre magunk mögött hagyjuk a várost, az araszolgató kocsisorokat kicselezve a hegyeken át próbálunk kijutni a városból. Szinte hitetlenkedve eszmélünk rá, hogy az aszfalttal és betonnal határolt mindennapi életterünktől elszakadva, micsoda gyönyörű helyek vesznek minket körül.

A hosszú téli hónapok alatt elfeledtük milyen érzés esőhöz gyülekező felhőket látni, a horizontba vesző szántóföldek mellett elhaladni, a hegyoldal zöldjét felváltó, virágba boruló napraforgó mezők látványába elveszni. A Balatonhoz közeledve nem is tudunk az autópályán maradni, Szemesnél letérünk az útról, épp időben ahhoz, hogy a naplementét a víz partjáról csodálhassunk. Nem sietünk, minden pillanatát élvezzük, hogy újra úton vagyunk, újra együtt vagyunk.

Késő este érkezünk a nagykanizsai csónakázótótól nem messze, az erdők mélyén, földúton megközelíthető, mesébe illő környezetben elhelyezkedő kis nyaralóba. A présházhoz érve, akárcsak valami varázsütésre ritka szépségű holdfelkeltében gyönyörködhetünk, amint az óriási, sárga Hold az erdők fölé emelkedve bevilágította az éjszakai, szőlőtőkékkel tarkított hegyoldalt. Borzongató érzés ennyire közel kerülni a természethez.

Másnap reggel verőfényes napsütés, madárcsicsergés ébresztett minket, a csónakázó tó már zsúfolásig megtelt emberekkel, igazi majálisra emlékeztető forgatag várt minket, fagylaltárus, vattacukros, lángossütő. A kürtőskalács fahéjas illat körüllengte a tavat.

A futamunkra 13:00 és 14:50 órakor került sor, a futamok közt csapatsátor alatt pihenve, napozva, fürdőzve telt az idő.

Első futamban fölényes győzelmet arattunk, megfeledkezve arról, hogy nem elég a mögöttünk hajóhosszal elmaradt csapatokkal szemben győzni, az időeredményeknek is jelentősége van a következő fordulónál. Közepes időeredményünket betudtuk annak, hogy kevesebben ültünk a hajóba, kissé féloldalasan terhelve azt, és nem éreztük a nyakunkban loholó ellenfeleket sem.

A második előfutam nem várt izgalmakat tartogatott a számunkra, bár fölényes előnnyel eveztünk a táv nagy részén, az utolsó 50 méretig együtt húztunk, amikor – a mellettem ülő társam lecsúszott az padról, megbillentve a hajót. Egy pillanatra felnéztem, éreztem vissza tudjuk nyerni az egyensúlyt, hallottam a kormányosunk bíztató kiáltását, gondolkodás nélkül húztam tovább. Szerencsére a 300 méter során gyűjtött előnyünk elegendő volt ahhoz, hogy újabb győztes futamot tudjunk magunkénak.

A szombat hátralevő része kellemes napsütésben, koncerteket hallgatva, szinte fesztivál hangulatban telt. Köszönjük a helyi lelkes szervezőknek, hogy nem csupán izgalmas versenyt, de egész hétvégére változatos szórakást nyújtó programokkal kényeztettek minket.  Szálláshelyünkre tartva, bár nem terveztük, mégis sikerült felfedeznünk a környéket, és mivel kissé eltévedtünk, egy csendes lehajtónál megállva még arra is alkalmunk nyílt, hogy kipróbáljuk milyen érzés a búzatáblába önfeledten futni. – Reméljük nem tettünk nagy kárt a vetésben! :-)

Vasárnap rossz idő és küzdelmes csaták vártak ránk, első futamhoz erős szembeszélben, szitáló esőben, összeszorított foggal eveztünk fel. A kedvezőtlen időjárás mellett a rajtot több apró incidens is árnyékolta. Már a beszállásnál összetűzésbe kerültünk a bírókkal, ugyanis megszokásból előröl igyekeztünk feltölteni a hajó legénységét, szemben a „hátulról” utasítással. Érezhető volt a csapatot körülvevő feszültség, melyet harci csatakiáltásokkal próbáltuk elűzni.

A rajtnál újabb fennakadás, a rajtbíró a hajókat többször is visszaszólította, kizökkentve minket a koncentrációból, így nagyon rosszul sikerült elrajtolnunk. Az első csapások után a hajónk egységbe került, de csak 300 méter környékén indult meg igazán, amikor már éreztük, hogy le vagyunk maradva az 1-es pályán érkező Százhalombatta csapat mellett, és fej-fej mellett haladva értünk a célba.

Egy pillanatra szorongás lett úrrá rajtunk, talán nem mi győztünk, csak a partra érkezésünkkor derült ki, célfotóval a csapatunk nyerte a viadalt. Ugyan a Százhalombatta csapata eltévesztette a futamot, sőt még az osztályt is, mégis hozzásegített minket egy tisztes győzelemhez, és egy jó időeredményhez.
 
A legnagyobb rendező a sors – mondják, így fordulhatott elő, hogy a vasárnapi döntő futamban házigazdáinkkal, barátainkkal, a nagykanizsai PB Hungária csapatával kellett összemérnünk az erőnket, akik az előfutamok alatt nagyon szép időeredményeket értek el.

A rajtnál az előttünk álló feladatra koncentrálva Indián egyetlen utasítása az volt: „Senki nem néz jobbra!” Tudtuk, hogy egyedül a PB csapata foghat meg minket, és itt, most nincs helye viccelődésnek, győzni jöttünk, és van esélyünk megszerezni az aranyat.

Minden erőnket beleadva, végig egyenletesen evezve, fél hajóhosszal és rendkívül jó 1:38-as időeredménnyel sikerült Kanizsa nagyszerű csapatát magunk mögé utasítani, bizonyítékot adva önbizalomtól nem mentes csatakiáltásunkra: „Ki a jó? – Merkapt!”

A díjátadón Forma-1 hangulatát idéző óriási ünneplés, közös fotózás, pezsgőlocsolás, a győztes serlegből elfogyasztott üdítő kortyok kerítették örömmámorba csapatunk minden tagját.

Köszönjük Indi! Köszönjük Nagykanizsa!

Beszámoló: Fülöp Ildikó