Ismét nagy fába vágtam a fejszémet. Kb. 1 hónapja pattant ki a fejünkből (konkrétan a Ködmönéből, a Gáboréból meg az enyémből), hogy meg kellene csinálni a Königsjodler klettertsteiget. Be is lőttük az időpontot ami július 9-10.-e lett. Majd összeszedtünk még pár embert, hogy minél nagyobb társaságban, jó hangulatban vágjunk neki a nagy kalandnak.

Péntek este indultunk Budapestről egy kisbusszal, ami különösen jó volt, mert így együtt utazott a csapat. Gábor volt a sofőr, aztán csatlakozott Lilla, Marianna, Ködmön, Attila, Peti, Gergő, aki stoppal érkezett Pécsről és jómagam. A nagy kaland így kezdetét vette. Útközben még megálltunk Győrben, ahol felvettük Rolit. Most már teljes volt a létszám. Robogtunk is tovább Hochkönig irányába. Útközben jókat szórakoztunk, majd lassan bealudt a társaság.

Hajnali 4-kor meg is érkeztünk az 1432 m magasan fekvő parkolóba. Még volt 1 óránk arra, hogy kialudjuk magunkat főleg Gábor az egész éjszakás vezetés után. 5 órakor aztán mindenki felébredt. Gyors pakolásba kezdtünk egy kis energia bevitel, majd 5:35-kor sikerült elindulnunk.

Viszonylag egy enyhe emelkedőn haladtunk felfelé. Körülöttünk békésen tehenek legeltek. Útközben a hegyeket nézegettük és vártuk a napot, hogy felbukkanjon mögötte. Szerencsére egy felhő sem volt az égen. Úgy nézett ki a dolog, hogy szép napnak nézünk elébe. Majd egy fél órás gyaloglás után elértük az Erichhüttét (1545 m), legalább is azt hittük, hogy a kis házikó a Hütte, aztán kiderült hogy az egy picit feljebb van. Egy perces pihenőt tartottunk, hogy az itinerben leírt szintidőt tartani tudjuk, mivel így is nagyon hosszú túrának néztünk elébe.

Innen már egy meredekebb kaptató következett. Keskeny kis ösvényen haladtunk. Körülöttünk zöld dombok amiből sziklatornyok emelkedtek ki. Szebbnél szebb, színes virágok vettek körbe. A távolban Ausztria legmagasabb havas csúcsai csillogtak a napfényben. Mesebeli volt az egész táj. Gyönyörködés közben egyre magasabbra jutottunk. Az ösvény már sziklás, köves terepre változott. Majd közel 2 és fél órás kaptatás után megérkeztünk a beszálláshoz (2220 m). Itt magunkra vettük felszerelésünket és egy kicsit megpihentünk. Ezután jött a csapatfotó, amire a cseheket kértük meg, akik mögöttünk készülődtek.

Két csapatra osztódtunk. Az első csapatot Ködmön, Gergő, Marianna és Peti alkotta. A második csapatban Én kezdtem a mászást, majd Roli, Lilla, Attila és Gábor. Meg is  tettük az első lépéseket és akasztásokat.

Az első torony amit megmásztunk az a Flower Tower nevet viselte. Az eleje a leírás szerinte B nehézségű volt, bár szerintem simán C-nek is elment. A toronyból leereszkedve következett egy újabb „bucka” a második. Ez egy C/D nehézségű volt.  A nap végig sütött minket így elég izzasztó volt, de még így is nagyon élveztük a mászást. Ezután jött egy újabb ereszkedés és jött a harmadik torony a Teufels-turm (C-s, majd a teteje B). Már elég jól belelendültünk a mászásba így nem volt különösebb probléma. Miután megmásztuk jött a szokás szerinti leereszkedés (C/D). Majd megérkeztünk a drótkötélhídhoz, ami egy másik a negyedik toronyra vezetett. Ezt a tornyot viszont nem másztuk meg, hanem a drótkötél balra vezetett el minket (C).

Újból leereszkedtünk  a következő nagy nyeregbe. Ezután az út átment turistaútba. Itt megszűnt egy kis időre a drótkötél biztosítás. Majd egy kis gyaloglás után elértük a következő, ötödik tornyot. Erre szintén felküzdöttük magunkat. C nehézségű volt az eleje, majd átment B/C-be majd B-be. Nem volt igazán nehéz így menetközben gyönyörködtünk a panorámában és egy-két fotót is ellőttünk.

Miután leereszkedtünk erről a pukliról is, következett a várva várt, hírhedt Flaying Fox. Mire odaértünk a csapatunk első fele épp átkelt a rókán. Közben 2 mászó előzött meg minket, akik biztosítás nélkül egy szál rövidgatyában, hátizsák nélkül teljesítették ezt az utat. El is engedtük őket, mert rossz volt nézni, ahogy semmi nélkül itt közlekednek.

Meglestem, hogyan mennek át a többiek a drótkötélen. Egész egyszerűnek tűnt. Bár csiga az nem volt, csak a hűlt helyét láttuk. De úgy gondoltam így is menni fog. Így hát karabiner a hevederrel beakaszt, beleülök majd indulok is. Vagyis indulnék, ha csúszna az a karabiner a dróton, de mivel terhelem így nem nagyon akar. A többiek közben a háttérből néztek. Mögöttük a csehek. Itt egy kicsit összetorlódtunk.

Már ott lógtam a levegőben és nagy erőkifejtés árán próbáltam átlökdösni magam. Nagyon nehezen ment. A Drótkötelet alig tudtam megmarkolni rendesen, mert túl hosszú volt a hevederem amiben lógtam. Nagy erőfeszítés kellett, hogy átküzdjem magam. A többiek a falon bíztattak. A semmi közepén lógtam és pihentem, majd újból egy próbálkozás. Aztán nagy nehezen, de átjutottam. Az erőm az teljesen elhagyott. Kellett egy kis idő még újra összeszedtem magam. Gyorsan nyomtam is magamba egy kis müzlit. Majd következett Roli. Hát neki könnyen ment. Magas is, erős is szóval nála ez nem volt gond. Aztán Lilla következett. Neki már azt tanácsoltuk, hogy a lábát kulcsolja át a drótkötél fölött úgy talán könnyebb lesz, mert így nem terhel bele a hevederbe. Így is csinálta és egész jól haladt, bár azért neki is meg kellett küzdenie. Itt-ott megállt egy kicsit pihenni, mert a lábát nagyon kikezdte a kötél, de hamarosan ő is átjutott.

Majd jött Attila és Gábor. Ők probléma nélkül átjutottak. Ez az élmény egy jó darabig biztosan megmarad. A közös rókázás után következett a hatodik torony a Teufels-hörndl rögtön egy C/D szakasszal. Hát mondanom sem kellett, hogy egy könnyebb szakasznak jobban örültem volna. Felküzdöttük magunkat erre is. Ezután egy újabb ereszkedés jött (C). Már kezdtem újra élvezni a mászást. Kellett is a jó hangulat meg az erő, mert egy újabb torony következett a hetedik. Az eleje szintén egy nehéz C/D szakasszal. Talán ez volt a legszebb és legizgalmasabb torony. Végig egy keskeny gerincen haladtunk. Pengeélhez tudom hasonlítani annyira élesek voltak a sziklák.

Jobbra és balra is több száz méternyi mélység tátongott. Nagy élmény volt ez a szakasz. Majd újból ereszkedés következett. Ez viszonylag könnyebb ereszkedés volt mint a többi (B/C) csak a végén volt egy nehezebb (C/D) rész. Itt újból megszűnt a biztosítókábel. Ebből a nyeregből lehetett kiszállni. Jobbra vezetett a menekülő út. A tábla azt jelezte, hogy a felénél tartunk. Ezt nem akartuk elhinni, hiszen már olyan hosszú ideje úton voltunk. Már számolni sem tudtuk a sok puklit, annyit megmásztunk belőle. Újraszámoltunk és rá kellett döbbennünk, hogy még három torony tátong előttünk. A harmadik az már a Hoher Kopf csúcs. Az itiner szerint a legnehezebbek.

Egy kicsit apadt a lelkesedés, de egy kis pihenő után tovább folytattuk utunkat. A legnehezebb fal következett egy D-s nehézségű. Gyorsan neki is lendültünk, hogy mihamarabb túljussunk rajta. Itt a két csapat már együtt haladt tovább. Az idő továbbra is gyönyörű volt. Nagy mázlink volt ezzel, de azért szaporáztuk a lépteinket nehogy délutánra elkapjon minket a beígért zápor. Egyre feljebb haladva fokozatosan csökkent a nehézség egy C/D-re. Viszont a Kummenstein torony teteje már csak A/B-s volt. Így leküzdöttük a nyolcadik tornyot is.

A torkunk már javában porozott, így magunkhoz vettünk egy korty vizet. A vízkészletünk viszont alaposan megcsappant ebben a napos meleg időben. Sajnos nem vittünk magunkkal eleget így nagyon kellett spórolni vele. Majd menetrend szerint következett a leereszkedés ami egy B/C majd egy kicsit nehezebbre egy C szakaszra változott. És jött a kilencedik torony. Ismét egy nehéz D-s szakasszal. Már nagyon vártuk a végét, de csak nem akart még eljönni.  A terep egy kicsit megenyhült egy C nehézségűre. Majd folytattuk utunkat egy A/B-s gerincen.

Ezt a tornyot is kipipáltuk. Nem maradt más hátra, mint az utolsó torony meghódítása, ami egyben a csúcs is. Másztunk is tovább. Az utolsó nehezebb szakasz (C/D) következett. Ezután egy könnyű A/B rész és 14:30-kor már a Hoher Kopf (2875 m) csúcsán éreztük magunkat. Bár csúcsnak nem is mondanám inkább egy pukli volt az egész. Nagyon megörültünk neki, hogy véééégre felértünk. Készítettünk egy pár csúcsfotót. A megérdemelt csúcs csokinkat is elfogyasztottuk meg a maradék vizünket. A hegy túloldalán még havas volt a táj, gyönyörű türkizkék picike tavakkal. Mesebeli volt a táj. Innen már jól látszott a Hochkönig (2941 m) csúcsa is a Matrashaus-al.

Ide már nem mentünk fel, mert még kb. 30 percnyire volt tőlünk és nem akartuk ezzel húzni az időt. Csak Peti és Gergő tettek a ház felé egy kitérőt, hogy megigyák a csúcssörüket. Mi pedig elindultunk lefelé a Birgkar nevű úton. Hát mit mondjak, most kezdődött még csak a neheze. Nagyon meredek, sziklás, törmelékes, csúszós lejtőn kellett lejönnünk. Túrabotot mindenki hozott magával, mert a lejövetelről már hallottunk szép dolgokat. Ez könnyített valamelyest a lejövetelen, de még így is nagyon óvatosan kellett lépkedni. Nagyon hosszan csak ereszkedtünk és vigyáztunk, hogy ne indítsuk el a kőlavinákat. Életem legkeményebb ereszkedése volt ez. Ráadásul a térdem is szörnyen kezdett fájni így a sor végén kullogtam óvatosan. Gábor nagyon türelmes volt és mindig bevárt. Közben 1-2 hófolton is átkeltünk, ami szintén elég meredek volt, de a kitaposott lábnyomokban tudtunk haladni.

Lilla egyszer ki is csúszott rajta, majd a hófolt végén meg is állt. Én meg azt hittem direkt csinálta, hogy hamarabb leérjen:) A mosolya megtévesztett, mert még nagyjából élvezte is. A Hófolt után ismét sziklás terep következett. A csapat megszavazta, hogy tartsunk 5 perc pihenőt. Nagyon kellett. Szomjasak is voltunk, de vizünk már egyikünknek sem nem volt. Ahogyan olvadt a hó kis csörgedező patakokban gyűlt össze a vize. Meg is kívántuk, de inkább nem ittunk belőle, mert még ki tudja…. De nagyon csábító volt. Nem sok kellett, hogy belekortyoljak. Végül inkább csak kezet mostam benne. 

Pihenés közben megbeszéltük, hogy merre folytassuk tovább utunkat, ugyanis volt két lehetőségünk: vagy rövidítünk és elindulunk a Hochschartéba felvezető úton, viszont itt még mászni kell és több hófolton átkelni, vagy megyünk tovább le egyenesen, ami hosszabb, de talán biztonságosabb. A csapat egyértelműen a hosszabb útra szavazott. A mászást már senki nem kívánta. Így hát indultunk is tovább lefelé. Közben végig kísértük szemünkkel a megmászott hegygerincet. Még mindig voltak benne mászók, akik pici kis hangyáknak tűntek az óriási szikla tornyokon.

Időközben elértük az utolsó legnagyobb hófoltot. Ezen nagyon óvatosan kellett közlekedni. Nagyon meredek volt, csúszós, kemény és tele apró kőtörmelékkel. Óvatosan haladtunk lefelé. Közben Peti és Gergő is beértek minket. Elég jó tempóban jöttek lefelé. Így négyen haladtunk tovább. A többiek már jóval előrébb voltak. Nagyon hosszú volt az út lefelé. Egyfolytában egy korsó sör lebegett a szemem előtt annyira szomjas voltam. Ez volt a motiváció. Harántolva ballagtunk lefelé a havon. Már a lépés kombinációm is kialakult és egyfolytában ezt mondogattam magamba: bot leszúr, jobb láb, majd bal láb, bot leszúr, jobb láb, bal láb…. és ez így ment elég hosszan, míg valami megzavart...

Felkaptam a fejem és épp Gergő csúszott a havon kezében a fényképezőgépével, amit láthatólag nagyon féltett. Gáborral ledöbbenve néztük és ordítottuk, hogy forduljon hasra és állítsa meg magát. Hát ez olyan nagyon nem sikerült neki, és egyre gyorsabban csúszott. A vér is meghűlt bennünk egy pillanatra. Míg egyszer csak megállt a köveknek köszönhetően. Bár nem volt egy látványos landolás, még nekünk is fájt. Szerencsére nem lett semmi baja, azon kívül hogy a karját végig lezúzta. Viszont, mint utólag kiderült a fényképezőjével végigkamerázta az egészet, azért féltette ennyire:) A nagy stressz után ballagtunk tovább még óvatosabban. Már nagyon elegem volt ebből a hómezőből, folyamatosan koncentráltam a lépésekre.

Aztán csak véget ért és egy normálisabb turista utat értünk el. Itt már füves kissé köves ösvényen haladtunk az Erichhütte irányába. Csak mentünk csak mentünk. Aztán beértük Lillát és Mariannát így tovább már együtt haladtunk. A monoton menetelés közben beszélgetéssel tereltük el a figyelmünket a fáradságról. Végre az ereszkedésnek is vége lett és egy sík terepen haladtunk tovább ami itt-ott emelkedett. A kis emelkedés jobban tetszett a térdemnek. Gyorsabban is tudtam haladni. 15 órás mászásunk után este 9 óra körül meg is érkeztünk a Hüttéhez. A csapat fele már javában az asztalnál falatozott. Az első dolgunk az volt, hogy kirendeljük a megérdemelt sört. Azt hiszem még ennyire sosem kívántam mint most.

Hulla fáradtak voltunk. Moccanni sem tudtunk, csak ültünk és bambultunk. Majd úgy döntöttünk, hogy inkább itt alszunk rendes ágyban, mint sátorban. Sátorozni a parkolóban tudtunk volna, ami még fél órányira volt gyalogosan. Na ezt a fél órát már nem kívántuk. Vacsora után aztán bezuhantunk az ágyba.

Vasárnap reggel nem keltünk nagyon korán. Egész fittek lettünk az alvástól, majd úgy döntöttünk, hogy nem akarunk még egyből hazamenni. Így megbeszéltük, hogy elmegyünk egy szép, látványos klettersteigre a Postalmklamba. Reggeli után össze is cuccoltunk, gyorsan levonultunk a parkolóban várakozó autóhoz, majd indultunk is a levezető mászásunkra. Kb. 1 óra kocsikázás után aztán meg is érkeztünk az útszéli parkolóba.

Csak a szokásos felszerelést vittünk magunkkal. Nagyon meleg volt így elegendő vizet is raktunk el. Ezután elindultunk lefelé az erdőben a szurdok aljára, mivel ott volt a vasalt utunk beszállója. Sikerült azért beleválasztanunk ebbe az útba is mivel egy C/D nehézségűre volt kiírva. Rögtön egy függő hídon kellett átkelnünk, amin nagyon óvatos léptekkel tudtunk haladni, mert ingott rendesen. Majd egy lazább rész jött. Egy kis idő múlva egy picit összetorlódtunk, mert jött egy kis akrobatikus mutatvány. Egy drótkötélen kellet átkelnünk a szurdok másik oldalára. A drótkötélen lépkedtünk és a fejünk fölött lévő drótkötélben kapaszkodtunk és próbáltuk megtartani az egyensúlyunkat.

Csodálatos volt a szurdok. A nap pont besütött. Alattunk csordogáló patak, amit a szikláról vékony sávokban lezúduló  vízesések  töltöttek meg. A vízcseppekből még mi is kaptunk, de nem bántuk mert ebben a melegben nagyon jól esett. A sziklafalon csak úgy tudtunk közlekedni, hogy a kiálló vas lépésekre léptünk. E nélkül nehéz lett volna annyira vizes volt a fal. Majd egy újabb átkelés következett a túloldalra. Én ezt mini Flying Foxnak neveztem, mert itt is egy drótkötélbe kapaszkodva tudtunk átkelni. Ezt egyesek simán átugrották vagy átlépték úgy, mint Gergő a 205 cm magasságával:) Neki ez nem jelentett problémát. Nem úgy mint nekem. Én megint a beleülős, átküzdős verziót választottam. Ez azért nem volt olyan nehéz, de a hevedert egy kicsit rövidebbre vettem a belelógás miatt. Aztán két mozdulat és már a túloldalon voltam. Ezután ismét jött a sziklafalon lépkedés majd hamarosan kiértünk az útból.

Majd indultunk a parkoló irányába. Útközben találtunk egy könnyen megközelíthető vízesést. Itt egyesek egy kis pancsolásba kezdtek, hogy felfrissüljenek. Kis pihenés után indultunk tovább. Elértünk egy elágazást, ahol két választásunk volt, vagy folytatjuk tovább utunkat az ösvényen az autóig vagy útba esik egy kisebb, de annál nehezebb klettersteig amit még megcsinálhatunk.

A társaság nagy része a gyalogos verziót választotta, köztük én is. Viszont Marianna, Gábor és Peti a mászást választották. Itt kettészakadtunk és mi folytattuk utunkat a parkoló felé. Meg is érkeztünk. A trióra még kb. fél órát vártunk, majd ők is megérkeztek. Elmondásuk szerint nehéz volt így a végére, de büszkék voltunk rájuk a kitartásukért.

Lassan aztán elindultunk hazafelé. Útközben még megálltunk egy frissítő söröcskére egy kerti étteremben, ami egy patak partján volt.  Itt mondanom sem kell, hogy az előttünk álló út előtt mindenki berohant a patakba egy lábáztatásra. Nagyon élveztük ebben a melegben. Ezután már tényleg útnak indultunk Budapest felé. Valamikor éjszaka aztán meg is érkeztünk.

Egy nagyon klassz mászást, túrát tudhatunk magunk mögött. Fárasztó volt, de megérte. Az időjárás a táj, na és a társaság  kárpótolt minket mindenért. Nagyon jól éreztük magunkat és ez a lényeg.

Beszámoló: Ildi