Ausztria legmagasabb hegycsúcsa a Magas-Tauern hegységben (Alpok) található 3798 méter magas Grossglockner. A hegy nagyon népszerű úticél a hegymászók körében, a mászó szezonban és télen is rengetegen próbálkoznak megmászásával. A hegynek három népszerű útja van. Délkelet felől a normál út, mely gleccsertúra egy kis klettersteig-el fűszerezve, majd egy kis firnlejtő és a pengeéles csúcsgerinc. Észak felől a Pallavicini kuloár, mely egy 55 fokos firn és jégkuloár III.-as sziklabetétekkel. Délnyugat felől a Stüdlgrat, mely egy III+ nehézségű sziklagerinc.

Junius 25-én szombaton a Vértesboglár maraton után indultam Sopronba Tóni barátomhoz, hogy egy régóta tervezett mászásunkat véghezvigyük. Célunk a 3798 méter magas Grossglockner megmászása a híres Stüdlgrat-on keresztül. A hegyet a normál úton már mindketten teljesítettük, de ez a híres sziklagerinc mindkettőnk álma volt. Sopronba érkezésem után energiabevitellel és taktikai megbeszélésekkel készültünk a másnapi utunkra.

2011. 06. 26. Vasárnap

Reggel 8 óra körül indultunk Sopronból, hogy közel 6-7 órás autózás után megérkezzünk Ausztriába a hegy lába alatt fekvő Kals falucskába, ahol a Lucknerhaus (1920 m) parkolójába hagyva kocsinkat, nekiindultunk közel 12-15 kg-os hátizsákjainkkal a hegynek. Megérkezésünkkor az egyik vicces momentum az volt, hogy szerettem volna konzervet melegíteni, de szerencsétlenségünkre, a gázfőző otthon maradt, így hát a melegítés a hosszú emelkedők után felforrósodott  járművünk motorblokkján történt.

A Lucknerhaus-tól a mai célunkig a Stüdlhütte-ig (2802 m) 1 óra 50 perc alatt értünk fel, ami a 3,5 órás szintidőt nézve elég jónak számított. Felfelé menet találkoztunk egy cseh mászó párossal, akik szintén a Stüdlgrat-ot akarták megmászni, de a jeges szikla és az előző napokban leesett 50 cm hó miatt a vállalkozást feladták és a mászást lehetetlennek nevezték. Mi azért továbbra is bíztunk a jó időben. A hüttéhez felérve kivettünk 2 ágyat, majd gyors vacsora a nagy szélben és aludni tértünk, hogy másnapra pihentek legyünk.

2011. 06. 27. hétfő, a mászás:

Reggel 4:30-kor keltünk, és 5:20 kor elsőként már úton voltunk a Stüdlgrat beszállása felé. A mászást teljes felszereléssel terveztük, így az előző nap felcipelt összes cuccunkat, magunkkal vittük hátizsákjainkban, így kissé nehezítve dolgunkat.

Egy 3 fős magyar csoport követett minket, majd később több mászó is megindult a hegyre utánunk. A többiektől eltérően mi nem a gleccseren mentünk fel a beszállásig, hanem már az út elején a Teischnitzgleccser és a Ködnitzgleccser közötti sziklagerincre felmászva próbáltunk elérni célunkat, ami eleinte jónak is tűnt, majd az utolsó szakaszon a havas szikláról lekényszerültünk a gleccsere, amivel kis időt vesztettünk, és 2 óra mászás után közel utolsóként szálltunk be az útba.
 
Utunk a Luisenscharte (3175 m) magasságától indult, előttünk a 3 fős magyar csapat és több külföldi csapat várakozott, majd lassan megindult a menet felfelé. Aggódtunk, hogy így nagyon lassú lesz a mászás, sokat kell majd várni az előttünk lévőkre. Az első hosszban a magyar csapatra közel 40 percet vártunk, majd megbeszéltük velük, hogy mi ketten úgyis gyorsabban fogunk haladni, engedjenek előre minket, és ezután igazából már senki nem tartott fel minket.

Az előző napokban leesett hó téli körülményeket varázsolt a hegyen. Az árnyékos részeken a közel 50 cm-es hó keménnyé fagyott, ahol pedig a nap érte, ott latyakos, süppedős volt, nem tartott semmit, arra viszont elég volt, hogy a biztosítási lehetőségeket eltakarja és az utat keresni kelljen felfelé. Az előttünk lévő partik nagyon sok helyen nem az útba másztak, hanem kihasználva a hó adta könnyítési lehetőségeket az úttól eltérő hómezőkőn, kuloárokon másztak fel. Mi persze maradtunk az eredeti tervünknél és folytattuk az utat a havas sziklagerincen.

Az időjárással nagyon nagy szerencsénk volt, gyönyörű tiszta időben mászhattunk, bár a szelesebb helyeken az összes ruhát kénytelenek voltunk felvenni, persze emiatt a napon meg nagyon szenvedtünk. Az út nehézsége az UIAA skála szerint „I és III+” nehézség között váltakozott, nagyon vegyes terepen, hol oldalazva sziklapárkányokon, majd táblákon átmászva, több helyen pengeéles hó gerinceken átsétálva. Az útban biztosítási lehetőségekként kötélgyűrűket, egy-két helyen ékeket, a standokban pedig sok helyen a fix beépített fém gyűrűket használtuk.

A hó és jég miatt a mászásunk eléggé lassú volt, bár akkor nem így éreztük, de a tervezett csúcsra érkezési időpontot egyre toltuk kijjebb, míg végül délután 4 órára értünk fel. 

A csúcson szerencsére rajtunk kívül senki nem tartózkodott, tudtunk fotózni, kajálni, de az út másik neheze a lemenet még hátra volt. A lemeneti útvonal a normál útja a hegynek, ami annyiból lehet nehéz, hogy ha szemből jönnek felfelé, akkor a lejutás eléggé körülményes.

Kevés pihenés után meg is indultunk lefelé, de sokat nem tudtunk haladni, mert a Kleinglockner (3770 m) irányából megjelent egy kb. 20 fős csapat, mint később kiderült, 4 vezető és az ő 16 emberük próbálkozott a csúcs megmászásával. Magyarán a 4 vezető a fizető kuncsaftokat felrángatta a hegyre. Ezen a szakaszon így mi kis pihenőre kényszerültünk, félreállva megvártuk, míg az összes ember elhalad mellettünk, ami egy kis bosszúság is volt, de a közel 1 órás kényszerpihenő azért jólesett.

Az egyik vezető megköszönte, hogy félreálltunk, majd megjegyezte, hogy lefelé van fix kötél kirakva, bár ezt mi eleinte nem igazán értettük. Miután ereszkedésünket folytathattunk, átmásztunk a Kleinglocknerre, és arról lefelé vettem észre, hogy a vezető miről mesélt. Az ő kuncsaftjaikat segítvén a gleccsertől a 40 fokos firnlejtőn át a Kleinglocknerig fix kötél volt kihelyezve, amit mi most örömmel vettünk igénybe, és ezzel nagyban meggyorsítottuk ereszkedésünket.

A fix köteleket elhagyva nemsokára Ausztria legmagasabban fekvő menedékházához érkeztünk, az Erzherzog-Johann-Hütte-hez (3454 m), de nem álltunk meg pihenni, hanem egyből rátértünk a normál út klettersteig-es szakaszára, majd a gleccserre és rohamtempóban mentünk lefelé a Stüdlhüttéig, hogy még sötétedés előtt ismerős terepre érkezzünk.

A Stüdlhüttéhez 20:30-ra érkeztünk. A felmenetellel a beszálláshoz, a mászással és a lejövetellel együtt 15 órán keresztül voltunk a hegyen, mindketten nagyon elfáradtunk, de tervünket sikerült megvalósítani, és egy gyönyörű mászás volt mögöttünk. A háztól még este elindultunk le a parkolóba lévő kocsinkhoz, menet közben csak annyira álltunk meg, hogy a Lucknerhütte-ben (2241 m) megigyunk két korsó jól megérdemelt osztrák sört. A sörtől újra erőre kaptunk és a hátralévő táv már semmiségnek tűnt. A kocsinál eldöntöttük, hogy már este 11 révén nem indulunk haza, majd csak másnap reggel, így Tóni a kocsiban, én pedig a kocsi mellett a földön hajtottam nyugovóra a fejem hálózsákomban.
 
2011. 06. 28. Hazautazás

Reggel 4 kor keltünk, és kissé kialvatlanul indultunk haza. Volt már jobb éjszakám is a hegyekben, az éjszaka leeső pára teljesen eláztatta a hálózsákom, így kissé hideg éjszakám volt. Hazafelé több helyen megálltunk aludni parkolókban, de sikerült szerencsésen Olívia kezei közé hazavinnem a barátomat.

Olívia a már sokszor emlegetett krumplistésztával fogadott minket, amiért nagyon hálásak voltunk neki. Ezzel a túránk befejeződött, már csak a Sopron-Tordas útvonalat kellett leküzdenem immár egyedül, de az már semmiségnek tűnt az elmúlt napok után.
 
Beszámoló: Gaál Tomi