Előzmények:

A  kezdet: Prágai sörözés kb. 15 éve.
- Pisti, nem jössz ki velünk Prágába sörözni? Ugyan nincs hely az autóban, de te jöhetsz repülővel is (Maléves vagyok) - kérdezte unokatesóm Kasa Tibi.
- Ok!
- Mi előtte futunk egy Maratonit!
- Hú, az nagyon durva!
- Akkor jössz?
- Megyek!
- De, ha már jössz, futhatnál a 7 km-s funrun-on!
- Ok, de soha nem futottam 2 km-nél hosszabbat!?
- Van addig hátra még két hónap, és ha már egyszer úgyis jössz, felkészülésként, előtte lefuthatnád a vivicittát (12km).

Felfoghatatlanul hosszú táv, gondoltam magamban akkor még!

Kaptam Tibitől egy 1 hónapos felkészítő  edzéstervet, ami valami ilyesmi volt: Hhétfő: pihenés, kedd: tévénézés, szerda: séta, csütörtök: 10 perc futás, péntek: pihenés, szombat: sex, vasárnap: bicikli...- jól kezdődik, ezt meg kell, próbáljam: valahogy így kezdődött a sportos életem!

Prága elvarázsolt, nem csak a sörözés, hanem a futás is. Hihetetlen teljesítményeket láttam ott, akkor el sem tudtam képzelni, hogy egyszer én is részese lehetek ezeknek.

Azt szoktam mondani, hogy „rossz társaságba keveredtem”, mert a barátaim mellett nem volt más választásom, mint a futás. 4 évvel később a Budapesti maratonin debütáltam.

Pár éve a nagyatádi Ironman-en vehettem részt egy csapat (5 fő) tagjaként. A verseny után úgy gondoltam, hogy ezt egyéniben nem lehet megcsinálni, ilyenre én soha nem vállalkoznék. A következő évben a másik unokatesóm (Halgas Csaba) kitalálta, hogy ketten csináljuk meg az Ironman-t! Mit, hogyan? Csaba később kezdte a sportot, mint én, de bevállalós így elvállaltam. Megcsináltuk, kemény volt, gondoltam a következő évben is együtt csináljuk, mert félelmetes hangulata van a versenynek. De, nem, Csaba kitalálta, hogy egyedül vág neki a következő évben!? Ajaj, mi lesz  ebből. Féltettem, hogy lesérül, hogy fel kell adnia. De láss csodát, ezt is megcsinálta (beszámoló itt -a szerk.).

Az új párommal (Varga Zoli), belülről néztem végig a küzdelmét és le voltam nyűgözve. Most mi lesz? Akkor én is megcsináljam? Nem, az lehetetlen, ezt nem lehet megcsinálni! De, Csaba is megcsinálta, akkor mégsem lehetetlen? Egy hónapot adtam magamnak, hogy eldöntsem a kérdést, de közben folyamatosan éreztem, hogy a „sorsom” már eldőlt.
Elkezdtem a felkészülést a Bécs-Budapest maratonira. Jó erőben voltam, de elestem a bicajommal és megrepedt a bordám. Másfél hónap kiesés. Rossz előjel! A sérüléseknek oka van, figyelni kell rájuk. De, a felépülés gyorsan ment, az edzésekkel is jól haladtam, így megszületett a döntés. Elkezdem a 10 hónapos felkészülést a 2011-es Ironman-re.

Felkészülés:

15 éves sportmúlttal a hátam mögött, vettem a bátorságot, hogy összeállítsak egy edzéstervet. Edzéstervet? Erre, milyen edzésterv kell? Mikor mondhatom azt, hogy most már felkészültem? Mi az elég? Mi a sok? Egyáltalán, ki tudja megmondani ezeket? Egy biztos: fokozatosság, hogy elkerüljem a sérüléseket. Szívom magamba az információkat, beszámolókat olvasok és elkezdem. Nincs napra lebontva a terv, inkább a főbb csapásvonalak vannak meg. Jól haladok, egész május elejéig, amikor is elkezd fájni a térdem. Egy darabig erőltetem a futást, de győz a józanész és a fájdalom. Le kell mondanom a májusra tervezett maratoni versenyemet, pihentetni kell a lábam. A futás helyett sokat úszom és tekerek (trekinggel). Megérik bennem a gondolat, hogy vegyek egy országúti bicajt. Egy hónap alatt sikerül is megvennem, még az utolsó pillanatban. A futást szinte a nulláról kezdtem újra, de a fokozatosságnak köszönhetően a verseny előtt egy hónappal sikerült lefutnom 30 km-t, ami nagyon megnyugtat. Ekkoriban úszok 4 km-t is. Nem volt könnyű, de ez is megnyugtat.

Egy forró kánikulai napon csinálok egy kis Ironman-t: 3.5 km úszás, 50 km bicaj és 20 km futás. Nagy tanulság: a futáson már nem tudtam pótolni a folyadékvesztést, folyamatosan szomjas vagyok. Úgy tűnik keveset ittam a bicajon. A versenyen erre figyelnem kell majd.

Annyira jó az új bicajom, hogy egy kerékpáros cipőt is veszek. A hosszabb edzéseknél érzem, hogy fáj benne a talpam, zsibbad és éget. Mi lehet a baj? A verseny egyre közeledik. Segítség Tibitől, de az idő rövidsége miatt, nem sikerül megoldanom ezt a problémát. Ezzel a cipővel fogok nekivágni a versenynek.

Közvetlenül a verseny előtt:

Sajnos a verseny hetére nem sikerül  szabadságot kapnom így sokat kell, dolgozom. A szállásomat Nagyatádon jó előre lefoglaltam, ahová a verseny előtti napon érkezem Marci fiammal és Dokival. Nyugodt vagyok, Dokival (5x-ös Ironman) még egyszer átbeszélünk mindent az úton. „Pisti! Fájni fog, főleg a bicaj a 3. körben (Tibi is ezt mondta) meg a futás 10 km után”.
Megállunk egy pizzázóban feltölteni, a kajarendelésekkel mindig gondjaim vannak. Gondoltam, most nem lesz, nem lehet. A rendelt étel túl zsíros volt, így dokitól kell, kunyeráljak a lepényéből. Na, az finom volt. Még rendelek egy tál túrós tésztát elvitelre (ezzel nem lehet hibázni, akkor még úgy gondoltam...) és elindulunk a verseny helyszínére.

Nagyon megy az idő. Nevezés, rajtszám átvétele, majd a szállás. Az a tervem, hogy korán lefekszem. Újra átgondolok mindent, mikor hová kell menni, mit hová pakoljak, ne felejtsek el semmit. Éhes vagyok, ennem kell, most jó lesz a túrós tészta. De ehetetlen, túrónak nyoma sincs benne, viszont van rajta valamilyen öntet, amitől felfordul a gyomrom. Irány a szállás étterme, hangulatos kis hely. Leülök és kinézem a legjobb ételt, majd a pincér közli, hogy a szakács már összepakolt, így kaja sincs. Ettől a hírtől még éhesebb leszek! Sikerül kisírnom egy tál natúr főtt rizst, ami meglepően finom és meleg. Azt nem mondom, hogy jól laktam tőle, de már nem akarok elmenni sehová, pihenni, aludni szeretnék.

22-kor lefekszem, majd „rövid” forgolódás jön hajnal 3-ig. Igen erről több fórumon is olvastam, nem nagyon jön álom a versenyzők szemére a verseny előtti éjszakán. Én is csatlakoztam hozzájuk. Egyébként borzasztó volt. Reggel mégsem érzem a nagy fáradtságot (kb.1 órát aludhattam).

A verseny:

Zoliék visznek az úszás helyszínére. Gyorsan haladunk, nagyon szép a reggel, jól érzem magam, de már szeretnék elrajtolni végre. Berakom a bicajt a depóba, és elkezdek öltözni a neoprénbe. Nagy a nyüzsgés körülöttem, jönnek-mennek a versenyzők. Érződik a rajt előtti feszültség mindenkin, próbálom kizárni a külvilágot. Már csak az úszósapkám kell felvennem, de amíg lehet, húzom a dolgot, lesz eleget rajtam. 5 perc az indulásig. Felveszem a sapkát, de elszakad…!?

Sapkát próbálok szerezni...

Rohanok a szervezőkhöz, hogy segítsenek. Valaki a közönség közül dob egyet, amit óvatosan a fejemre húzok. Annyi időm marad, hogy begázoljak egy kicsit melegíteni a vízbe, majd beállok a mezőnybe. 1 perc van hátra, becsukom a szemem. Végig pereg előttem az elmúlt egy év alatt elvégzett munka. A hangok elmosódnak körülöttem, érzem, hogy töltődöm energiával, nagyon boldog vagyok. Egyszer csak eldördül a rajtot jelző ágyú, felébredek, nincs idő tovább élvezni a rajt előtti utolsó pillanatot.

Már a vízben is vagyok, löknek, rúgnak, mindenfelől, pedig én a mezőny hátsó részében úszom. Pezseg a víz a sok úszótól, a part felőli hangok egyre haloványodnak.

Kb. 500 méterig alig kapok levegőt, nem tudom felvenni a ritmust. Forr a víz, sokan vagyunk, mindenki keresi a helyét, tempóját. Majd lassan, kezdek bemelegedni és már tudok figyelni a légzésemre és tempómra is.

3800 m-t kell úszni két körben, közte egy kis futás a parton. Igyekszem beosztani az erőmet, nem akarok mindjárt az elején elszállni. Kicsi görcs a lábban, ezért lassítok. Kialakul a saját kis csapatom, előzgetjük egymást, telik az idő. Az első kör a tervezett időn belül sikerül. Látom Dokit és Csabát a parton szurkolni, kiintek nekik, jelezve, hogy jól vagyok.

útban a 2. kör felé (sárga-feketében)

Megnyugszom kicsit, a második kört végig a saját tempómban tudom úszni. A végén kicsit gyorsítok, tudom, az úszáson már nem lehet baj.
 
Kiérek a vízből, irány az öltöző. Csaba és Doki rángatja le rólam a neoprént. A fázáson kívül nincs semmi bajom. Megtörölközöm és felveszem a bicajos ruhám.

Doki és Csaba ráncigálja le rólam a neoprént

Elkezdődik a kerékpár. 180 km a táv, egy hosszú és három egyforma rövid szakaszból áll! Az első 10 km-en próbálok valamiféle tempót felvenni. Tudom nem szabad nagyon nyomni, mert visszaüthet. De nagyon menne a lábam. Kicsit még fázok, az ég felhős, haladok. Eszek egy vajas-mézes szendvicset. Nem vagyok éhes, de Tibi és a többiek belém sulykolták, hogy enni-inni kell folyamatosan. Én ezt betartom, tömöm magamba mindkettőt.

Kb. 30 perc után kell, először megálljak vizelni. Ekkor még nem tudtam, hogy ezt még 15 hasonló alkalom követi a kerékpározás alatt. Egy-egy alkalom kb. 3-4 percig tart. Többen elneveznek „veseman”-nek. Eleinte zavarnak ezek a kényszerpihenők, de kénytelen vagyok beletörődni a sorsomba. Kb. 50 km után elkezd fájni a talpam a cipő miatt. Már vártam. Úgy próbálok segíteni magamon, hogy minden egyes kényszerpihenő közben kibújok a cipőkből és így végzem a kisdolgom. Kettő az egyben érzés: a vesém is megkönnyebbül és lábfájásom is csillapodik.

Beérek az első körömről a versenyközpontba. Sok a szurkoló mindenhol. A fiam segít a frissítéssel. Most még nem kérek semmit, továbbmegyek. Jól érzem magam, nem nézem sem a távolságot, sem az időt. Koncentrálok a tempóra, az evésre-ivásra. Sokan küzdenek technikai problémákkal. Tarts ki bicajom!

Befejezem második köröm is. Marcitól elveszem a frissítőt, megnyugtatom, hogy jól vagyok. Ez ígérkezik a legnehezebb körnek (Tibi és Doki is ezt mondta). Figyelem a testem rezdüléseit, de a bicajon továbbra is jól vagyok. Csak akkor érzek remegést a lábamban, amikor megállok kisdolgot végezni. Az előző körhöz hasonlóan, ez is lemegy. Látom Évit, hogy neki is baj van a bicajával. Már többen ott vannak, hogy segítsenek neki. Nagyon sajnálom, mert szépen haladt eddig. Rossz érzés kerülget, remélem, nem lesz technikai gondom. Utolsó kör, ki kell, hogy bírja a bicajom és én is!

Már nem érzem a cipő miatti fájdalmat, pedig ott van, de az „egyéb” fájdalmak elnyomják. Kontrollálom a versenyt, ha a technika kitart, nekem sem lehet már bajom.

Beérek az utolsó körről. Hát ez is megvan. A gondolataimat a futásra próbálom terelni (42 km). Beérek az öltözőbe, poénkódunk a többiekkel. Lefürdök, komótosan átöltözöm a futó ruhámba. Megadom a módját!

Irány a futópálya. 20 méter séta után elkezdek futni! Láss csodát, beindulnak a lábaim. Aki próbált már bicaj után futni, az tudja, miről beszélek. Sokan vannak kinn a pályán, meleg van. Minden körben frissítek, többször is. Ott is ahol nincs hivatalos frissítő állomás, mert a pálya széléről is elfogadok vizet a lelkes szurkolóktól. Feltűnnek a csapatokban versenyző ismerőseim, mindenki gyűri a kilométereket. A fiam minden körben kínál valamit. Lemegy az első két kör. Doki mondta, hogy eddig fogom bírni. Nem lett igaza, szerencsére. A fél távig jól bírom, igaz kicsit lassulok minden körben.

Egy frissítőnél meg akarok állni, de a lassulásnál érzem, hogy beszűkül a látómezőm és megy ki az erő a lábamból. Szédülni kezdek. Nem állok meg teljesen, érzem, hogy mennem kell tovább, de szédelgek. Magamhoz veszek egy marék kekszet, vizet és sétálni kezdek. Kb. 5 perc után próbálok újra futni, de visszahúz a fáradtság. Hú, ez kemény lesz, nem adják ingyen ezt a versenyt.

Küzdök tovább, lassú futás, gyors séta, evés-ivás. Gyülekezni kezdenek a viharfelhők felettünk. Felveszek egy másik pólót, mert ebben már kezdtem fázni. Gondolom a kimerültség miatt. Majd leszakad az ég és besötétül. Menekül ki-merre lát, a szurkolók jó része eltűnik a pálya mellől, a frissítő emberek is behúzódnak valahová. Egyedül maradtunk versenyzők, de nem zavar, tudom, hogy meg fogom csinálni. Kicsit újra elkezdek gyorsítani. 2 kör van hátra.

A mellettem futó srác az utolsó körét futja. Annyira, mint akkor ott, még nem irigyeltem senkit, akkor lehetetlennek tűnt, hogy nekem is eljön az utolsó kör.”Eljön az is, csak ki kell várni” mondja. Jól esnek szavai. Közben hallom, Évi beért. Gratulálok! Végig mosolyogta a versenyt!

Az utolsó köröm kezdem, érzem, hogy már nem lehet nagyobb baj. Figyelem minden lépésem, nehogy kátyúba lépjek, mert a pálya jó részét közben vastagon belepte az esővíz. Gyorsítani akarok, de a görcs belekap a lábamba. Lassítok. Kontrolálom magam, lassan, de be fogok érni. Tibi jön elém, mosolyog: „megcsináltad”! Van még hátra 400 méter. Gyorsítani akarok, de a görcs nem enged. Csak arra koncentrálok, hogy futva érkezzek be a célba.

Hirtelen szalagot húznak elém, átszakítom, nem akarom elhinni, hogy a célban vagyok, hogy beértem. Előtte sokszor elgondoltam ezt a pillanatot. Mégsem ez jön elő. Nagyon meglepett, az érzés, hogy vége, nincs tovább, lezárult egy komoly verseny, kicsit szomorú vagyok emiatt. De pár lépés múlva (tudok lépni!), kezdem élvezni a pillanatot.

Doki, Csaba és én a célban

Fótosok mindenhol. Fázom! Tocsog mindenem az esőtől.  Vége! Előkerül a fiam és a barátaim. Megölelnek! Jól vagyok! Nincs idő ünnepelni, esik, hideg van, látom rajtuk, hogy ők is elfáradtak. Megcsináltam!

Köszönöm mindenkinek, aki segített elérni a célom, azoknak akik ott voltak és azoknak is, akik lélekben voltak velem!

Néhány adat a végére:

Teljes idő: 13 óra 51 perc
Úszás (3.8km): 01 óra 38 perc
Kerékpár (180km): 06 óra 50 perc (26.3km/h átlag)
Futás (42,195km): 04 óra 53 perc
Helyezésem: abszolút egyéni: 356., korosztályomban: 25.

Felkészülés 10 hónapja alatt elfogyasztott távok:

Úszás: 73 km
Bicaj: 3500 km
Futás:1750 km

És végül egy kis kedvcsináló a versenyről! (hanggal!)

Beszámoló: Halgas István