„Ha ló nincs…“, írtam legutóbbi mátrai mászásunkról, mely egy elmaradt osztrák túrát volt hivatott helyettesíteni, ám nem tettünk le a hosszú hétvége bepótolásáról. Ezért a pünkösdi 3 napot (2009. május 30. - junius 1.) a szomszéd orszég innenső felének szenteltük. A héten persze elromlott az idő, minden nap reggel úgy vártam Pataky Zitát az időjárás jelentéssel, mint mókus az erdőtüzet. Döntésünk azonban megmásíthatatlan volt, akár tüdőgyulladás és bőrigázás árán is mászunk

Péntek este munka után gyors hátizsák pakolás, ami kimaradt, másnap reggel vasvillával a csomagtartóba, majd összepakolunk, ha odaértünk. Tamás barátom vezetett végig, egyben Ő volt a túra megszervezője is. Szombaton kora délután értünk Dreistettenbe, hol enyhébben, hol erősebben csöpögő eső mellett. A túra egyik feladata az volt, hogy megismerjem a klettersteig mászás technikai részleteit, ezért bemelegítés gyanánt a kb 50 méter szintet áthidaló Währingersteig előtti parkolóban tettük le az autót. Csak az alapfelszerelés és esőkabát. Az út vas létrafokokkal és simára járt kőlépcsőkkel indult, ami a csurgó esőben igen szórakoztató kezdést adott a mászásnak. Hozzá ez a két karabíneres pakolászás…. Egyébként elgémberedett tagjainknak kellemes mászás volt. Benne kis barlang, a könyvesdobozzal, utánna kitett átmászás a vaslétrára. Elsőre nagyon tetszett, bár az út végére megkezdtük a három napos, klettersteig kontra klasszikus mászás vitát (eszmecserét), melyben főleg Tamás a kletter biztonságosságát, és hatékonyságát taglalta, én erről nem éreztem magam meggyőzve.

A csúcsra érve körülnéztünk a szemerkélő esőben, és úgy döntöttünk, hogy egy előre kiszemelt áthajlás alatt, ahol száraz a föld és védett, köteles mászással múlatjuk el a napot, aztán holnap úgyis tovább megyünk, meglátjuk, hogy kedvez a szerencsénk. Késő délután fejeztük be a mászást. Visszamentünk a kocsihoz, összeszedtük a hátizsákokat, és egy kiadós erdei túrával jutottunk fel a tetőre a hüttébe. Magyar fogadtatás, hatalmas gulasch mit knödel und bier…

Vasárnap reggel nem siettünk felkelni a bő reggelihez (ennek később láttuk kárát) ám azt kint fogyasztottuk el szépen komótosan, mert szikrázó, tiszta napsütésre keltünk. Tegnapi cuccaink megszáradtak, valódi kávé a reggelihez. Örömteli napnak indultunk. Kb. 80 km megtétele után érkeztünk a Hochschwab csoporthoz, Eisenertzbe, ahol a 860m szintkülönbséget bejáró Kaiser Franz Joseph Klettersteig várt minket. Mivel későn indultunk, ezért délre értünk a beszálláshoz. Helyben derült ki, hogy a tetőn, terveinkkel ellentétben, nincs szállás, ezért a lefele útban is kell gondolkodnunk. Az út egy D-vel jelölt, ám többek véleménye szerint E-s bekezdéssel indult. Mindent egybevetve az első pár méteren gondoltuk végig (illetve én mondtam, Viktor és Tamás pedig először hosszasan tanakodva belement, majd estére igazat adott nekem) és lettentünk erről az útról.

Gyors újraszervezés, és nekiindultunk a mellette futó jó 900 m szintet befutó A-s mászásokkal tarkított túraútvonalnak. Gyönyörű táj, verőfényes napsütés. Az első morénás pár tíz méter után, erdős részek váltakoztak a kitett, szakadékos ösvényekkel. Rendszeresen megálltam fotózni, mert negyedóránként lecserélődött a látvány. A völgyben tó, a távolban a havas hegycsúcsok, több mint idilli. Mint megtudtuk később a helyiektől három nappal ezelőtt még hó esett lent a faluban is. Kb háromnegyed úton találkoztunk lefelé tartó magyar párral, akivel a feljutás ill. az éjszakai szállás lehetőségeiről érdeklődtünk egy kis pihenő közben. Végül utolsó nekifutással fel a csúcsra. Valahol előtte egy kicsivel még a hó maradékát is elkaptuk a fák között egy bokáig havas fotó erjéig. Mondhatom, az út rendesen kifárasztott minket. A csúcson egy magyar csapattal találkoztunk, akik megcsinálták a klettert, amiről mi lepattantunk. Kiderült, hogy ők is ugyanott laknak, mint az előző pár. Annyi jót hallottunk már a szálláshelyről, hogy elhatároztuk, lemegyünk velük és mi is kipróbáljuk. Ugyanazon az úton mentünk vissza, ahol feljutottunk és a lemenő nap, meg a hűvösödő idő is kezdett sürgetni minket. A végén levő gurigás kőhalomra viszont nem gondoltam, hogy felfele is ilyen hosszú volt.  Követve a velünk leérkező magyar csapatot, átmentünk estére Präbichl vasútállomásra, amit egy magyar csapat vett meg, és egy igen színvonalas turistaszállást üzemeltet benne. Az elhagyott állomáson igen olcsó a szállás, kávé, sör 1 euro, még a szunát is be lehet fűtetni, ha valakinek extra igényei vannak. Mi viszonylag gyorsan a vacsora után aludni tértünk.

Másnap hazaindulás napja, szakadó eső. Reggelinél tanakodás, menjünk vissza a Hohe wandra és álljunk meg egy rövid mászásra, vagy megpróbáljuk itt. Az előző napon okulva úgy döntünk, nem húzzuk az időt, maradunk itt, esőkabát, aztán majd kapaszkodunk. Irány a Salza klettersteig. Mire odaérünk, az eső már csak szemerkél, de az út vizes. Gyors pakolás, nekiszaladás, Alattunk meseszép táj, benne smaragd szalag a Salza, rajta tucatszám a színes rafting kajakok cigánykerekeznek. Az út pont kellemes, az áthajlások létrákkal könnyítettek, gyorsan haladós, csak nekem nem tetszik az 5-10m szabadon lógó kábel, ami a biztosítást hivatott ellátni. Persze az esés esélye igen kicsi, de beszélgetni jó téma. Menet közben kisüt a nap, a kb 90% páratartalmon kívül semmi sem árnyékolja be a jókedvünket. Fent a tetőn kaja, víz, majd Tamás előveszi a kallert és felolvassa: „ szükséges felszerelés: legalább 40 méter kötél, mert visszaút nincs…“ hmmm….. gondolj arra is, hogy jutsz le. Na jó visszamászunk a kletteren. Lefele témát váltunk: mi gyorsabb, kötélen legurulni, vagy lemászni a lépcsős, vizes útvonalon. Én kitartok a köteles megoldás mellet, de mivel úgysincs, hát marad a mászás. A parkolóban vizes cuccaink szárítgatása, gázfőzős ebéd, gyönyörködés a Salza völgyben. Délután indulás egyenesen haza.

Mindent egybevetve szerencse, hogy nem hagytuk magunkat az időjárásjelentéstől befolyásolni. Príma hétvégét kerekítettünk a hegyek között, míg itthon áztak szegény kis családjaink…