Első maratonom lefutása után, egy kis élménybeszámolót küldtem kis szurkolótáboromnak, akik részesei voltak a verseny egy-egy pillanatának, hogy tudják, hogy én hogyan is éltem mindezt meg, most megosztom veletek is...

„Milyen volt? - szokták kérdezni. - Hosszú, de nagyon jó volt megcsinálni. Voltak kemény holtpontjaim (volt egy olyan 10 km-es szakasz, ahol valahol mindig szúrt), de nem álltam meg, sőt a végén az utolsó 2 km-t, bár fogalmam sincs, hogy hogyan, de még meg tudtam nyomni is. Nemcsak megcsináltam, hanem LEFUTOTTAM! Az időm pedig sokkal jobb lett, mint terveztem. 4 óra 30 perc körüli idő helyett, a hivatalos időm 04:17:13 lett, majdnem egy negyed órával jobb. Ráadásul a félmaratoni időmet is megjavítottam 4 perccel.

Mondjuk járni kicsit nehézkes volt utána, de még az is jó érzés. Megvalósítottam egy gyerekkori álmom, vágyam! Nem sokan mondhatják ezt el magukról. Szóval bár a testem fáradt volt, de az arcomra rá volt írva minden.

Hogy is történt?

Reggel 8-kor telefon Karesznak (edzőm, aki sportolói körökben Kacsa néven ismert, és persze nem mellékesen a Merkapt SE atlétikai szakosztályának vezetője), hogy mibe is fussak. Alul rövid legyen vagy hosszú? Felül legyen-e hosszú, mert azért hideg van.

Telefon tesótól: drukkol nekem. De hát ez nagy nap neki is, hiszen ma költözik be a saját lakásába.

9-kor újabb telefon Karesztól: megbeszéltük alul rövid, csak melegítsek be előtte, hogy melegek legyenek az izmaim.

Telefon az unokatesómnak, hogy ha melegem van a pulcsiban, akkor odaadhatom-e nekik, mert ők a szigeten fognak szurkolni nekem. Megbeszéltük, jó lesz így nekik.

Újabb telefon a barátnőmtől, Anditól, hogy mehetek le a ház elé, mert kocsival eljött értem. A Hősök terén tali a szurkolócsapatom többi tagjával (Edittel, Zsuval és Márkkal). Majd összefutottunk Petiékkel is, ő is fut a haverjaival.

Bemelegítés, beállás a tömegbe, majd kiszaladás a rajt előtt 1 perccel, hogy mégsem kell a pulcsi, marad rövidnaci és póló. Vissza a tömegbe. Elvesztem. Hol vannak Petiék? Hát akkor nélkülük.

Rajt!

Peti megtalált.

20 méter, egy utolsó szurkolást hallok Andiéktól. Még a tömegből is meghallottam hangjukat.

Az elején Petivel mentem, az ő csapattársai elhúztak, Peti nem tudta visszafogni őket, így picit leszakadtunk.

1 km – 5:40 perces ezres, vissza kell fogni magunkat, sok van még hátra.
2 km – 5:50 perces ezres, még mindig erős. 6 perces ezreseket terveztünk, azzal a tempóval a világ végére is.
6 km – Az unokatesómék, Ágiék szurkoltak a Margit-szigeti bejárónál. Édesek voltak, fotóztak is.
10 km – Csatlakozott az Árpád hídon hozzánk Karesz, az edzőm, frissen, fitten, már ahogy egy lagzi után lehet az ember, ha hajnal 4-ig bulizik.
13 km – megleptek ismét Ágiék, mert ott voltak az út szélén, pedig nem is számítottam rájuk.
15 km – rádöbbentem, hogy elszaladt másfél óra. Ez jó jel.
21 km – 4 perccel jobb az időm, mint a Nike félmaratonon. Szuper!
24 km – már nem örülök annyira, szúr a jobb oldalam.
25 km – egy bringás szurkoló lány csak nekem kiáltja: „Hajrá első maratonos!”
27 km – magamban szidok mindenkit, de leginkább magam, és csak egy fürdőre, meg egy puha ágyra vágyom.
28 km – még mindig szúr, hol itt, hol ott. Az első gélt megettem. Már csak 3 szigetkör van hátra. Ezt már párszor lefutottam.
29 km – Petőfi hídon. Szúr. Valaki leelőz, de közben azért még bíztat: „Hajrá első maratonos! Jól megy!” – vagy valami ilyesmit, nekem erőm nem volt beszélni, csak Karesz válaszol neki: „Azért időnként nézz hátra, mert ott leszünk a nyomodban.”
33 km – még mindig szúr valahol, de már kezem nem érezni. Megtalált bringával a munkatársam, János. Ott tekert mellettünk és kiabált a szurkolók felé, hogy „Tapsot a futóknak! Tapsot a futóknak!” – már csak 2 szigetkörnyi van hátra. Azt már álmomban is.
34 km – jönnek szemben a többiek, és látom, hogy 36 km-nél vannak Petiék, aki időközben elment tőlem, és utolérte a társait.
35 km – megettem a 2. gélt is. És a szúrásom is végre megszűnt. Ez az utolsó 10 km egy nagy holtpont volt, de túléltem.

38 km – jön a kedvenc részem, a híd a Nyugatinál. János bringával a híd lábánál szurkolt. Én kimegyek szélre, és csak előzöm a többieket. Szeretem az emelkedőket, előredőlve, lábujjhegyen futva mindig is élveztem. Már csak 1 szigetkör van hátra.
40,3 km – egy futó utolér, és a következőket mondja nekem: „Már nem sok van hátra, és elmondhatod magadról, hogy maratonista vagy. Mikor én futottam az elsőt, akkor a végén hozzám is odajött valaki, és ugyanezt mondta nekem.” Azt hiszem már ezért is megérte, és már csak azért is kell még egyet maratont futnom, hogy ezt én is elmondhassam majd egy leendő első maratonistának.
40,5 km – Petiék az út szélénél vannak, odakiáltok, hogy „Hajrá, hajrá!”, mire Karesz: „Aki így tud még szurkolni, abban még van erő, úgyhogy húzzuk meg a végét!”
Nem tudom, hogy honnan vettem az energiát, hiszen itt egy újabb kis emelkedő jött, de úgy megnyomtam ezt az utolsó 2 km-t, hogy itt a végén már csak én előztem, de engem már senki.
41,5 km – Karesz kiáll – mivel ő rajtszám nélkül futott, így nem akart befutni velem –, azzal az intelemmel, hogy úgy fussak innen, mint aki egy filmbem szerepel, és én vagyok a főszereplő. A végére még tettem rá egy lapáttal, és úgy is hajráztam, hogy ha lepörögne előttem az életem, akkor ez ott legyen a címoldalon.

Hogy megérte-e a verseny előtti 7 hónap koránkelése, a heti 4-5 edzés? – ez nem kérdés! :-) Találkozzunk a rajtnál októberben, és talán neked fogom mondani, hogy „Hajrá első maratonos…” Hajrá!

Beszámoló: Kolenkó Tímea