A majálist mászással kívántuk ünnepelni. Tamással Grazer Bergland-ot szemeltük ki erre a célra, egy általunk már egyszer meglátogatott, de kevésbé ismert mászóhelyet. Csütörtök esti indulást különböző okok miatt nem tudtuk megvalósítani, így péntek kora reggel indultunk. Fehérváron csatlakozott hozzánk Gábor és Noémi, kik külön kocsival jöttek, mivel velünk ellentétben vasárnap indultak vissza, mi hétfőn terveztük a hazajövetelt.

A négyfős konvoj délben érkezett meg a Graz-tól kb. 30 km-re levő kempingbe. Bejelentkezés és táborépítés után átkocsikáztunk kb. 10 km-re levő mászóhelyhez, majd a legközelebbi falra, a Rote Wand-ra mentünk. Egy rövidebb bemelegítő utat terveztünk, a Hühnerleiter-re (V , 230m) esett a választás. Tamással mi már másztuk tavaly, így tudtuk mire számíthatunk, Gábornak Noéminak újdonság volt, így beszálltak alánk és egymás mögött haladt a két parti. Az első hossz, egy termetes bevágás,  mászásának jogát sorsolással döntöttük el. Szurkoltam, hogy ne nekem jusson, nem őriztem róla kellemes emlékeket tavalyról, de nyertem, így mehettem előre.

A bevágás után néhány hossz könnyű gerinc következett. Kimásztuk a kötél teljes hosszát, így a végére inkább kötélhúzáshoz, mint mászáshoz kezdett a sportág hasonlítani. Egy rövid bevágás és egy kis reibung után jött a kulcshossz, amelynek közepén egy méretes vasrúd van elhelyezve a repedésben. A hossz utáni közvélemény-kutatás hamar rámutatott arra a tényre, hogy kivétel nélkül úgy tekintettünk a vasrúdra, mint ami már az özönvíz előtt a sziklával együtt is ott volt, és ha már ott volt, akkor meg kellett érinteni. Egy szép táblával fejeződött be az út, és mivel a csapat kellemesen érezte magát a fenti napsütésben, valamint kellően fáradtnak egy újabb mászáshoz, majálist tartottunk. Elfogyasztottunk vizünket, csúcs csokoládéinkat, és elnyúltunk a fűben vagy egy-egy sziklán. Sőt, volt ki arra vetemedett, hogy mezítelen felsőtestével riogassa az arra járó zergéket. A dőzsölés után némi zsörtölődés következett,  a nézetkülönbség a lemeneteli út kiválasztásánál támadt. Végül Tamás nyert és a jóval hosszabb, de lankás turista ösvényen ballagtunk le a hegyről. Lépteinket időnként égdörgés és jókora felhőtornyok látványa gyorsította. Szerencsénkre megúsztuk pár csepp esővel. A kempingben a jóleső zuhany után, egy borozós beszélgetős vacsorával zártuk a napot.

Hűvös reggelre ébredtünk, a hosszúra nyúló reggeli és pakolás után, újra autóba szálltunk és átszerpentineztünk a sziklafalakhoz. Először megmutattuk Gábornak és Noéminek a Sportmuffelweg beszállást, majd Tamással átballagtunk az általunk kiszemelt úthoz, a Michelangelo-hoz. Időközben előbújt a nap is és jólesően szórta ránk sugarait. A szokásos nekikészülődés után megejtettük a sorsolást is, immár kő-papír-olló módszerrel. Megint nyertem, enyém lett az első hossz, egy szép reibung és piaz mászás. Utóbbi technika egyikőnknek sem a szíve csücske, de még nagyon az elején voltunk, így viszonylag könnyen továbblendültünk rajta. Időközben alattunk kezdett tömeg lenni, öt ember várakozott a beszállásra. Kíváncsian vártuk hányan unják meg az ácsorgást, mert 6-os körül mi már nem mászunk túl fürgén és ha akartunk se tudtunk volna sietni. Mi viszont nem is akartunk sietni, jól éreztük magunkat, nem rohantunk sehova.

Egy osztrák hölgy és „malaca” azonban mászni akart és pont ott ahol mi, így aztán egy hossz csúszással elindult utánunk. A többiek eltűntek.  Második hossz áthajlás alatti traverzzel kezdődött, majd ahogy az ilyenkor lenni szokott, kimászás következett egy élre, mindez egy repedésen keresztül. Itt begyűjtöttük az első A0-t, amit később még egy vagy két A0-val gyarapítottunk (leszámítva az utolsó hossz bónusz mászását). Az út további részében úgy alakult a koreográfia, hogy én másztam vagy éppen sétáltam egy könnyű hosszt, Tamás meg mászta az ötös, hatos hosszokat, amelyek többnyire szép tábla és repedés mászások voltak. Lehetett gyakorolni a tapadásos technikát, amin felül pedig még egy dologban biztosan fejlődtünk, a le-fel öltözésben. Igazi tavaszi időjárást fogtunk ki, hol égető napsütésben verejtékeztünk, hol pedig felhőárnyékban és hideg szélben vacogtunk. A feltámadó szél megajándékozott bennünket egy érdekes látvánnyal is. Alattunk az erdőben hatalmas okkersárga pollenfelhők gomolyogtak, melyek időnként felkúsztak a sziklafalakra is, és fátyolként borították be a kőzetet. Később egész komoly kis vita alakult ki a csapat tagjai között, hogy a fenyőnek van-e vagy sem virágpora, és ha nincs akkor vajon mi virágzik a lombhullatók közül.

Az utolsó előtti hosszban beértek bennünket az osztrákok, a középkorú hölgy gyorsan és pontosan mászott, igencsak kapkodnom kellett a levegőt, hogy másodban tudjam tartani előtte a tempót. Tamás nagyon szép hosszt mászott előre, elejétől a végéig ötös-hatos nehézségű táblán. El is rakta szinte az összes köztesét, így a standban nem volt mit átpakolni egyik beülőről a másikra. Felértem mellé és már mehettem is tovább, nem néztük meg a rajzot sem. Annyira azért emlékeztem, hogy valahol van benne egy 5- -os rész, már túl voltam a hossz felén, mikor meglepve tapasztaltam, hogy jobbra egy párkányon ki lehet sétálni a tetőre, előttem meg egy stand és onnan felfele indul egy nittsor. Felmerült bennem hogy kisétálok, de nem volt még az 5- -os rész, legalábbis nem tűnt fel, gondoltam biztos ez lesz az itt előttem, csak azt nem értettem miért van ott a stand. Kisétálni nem mertem, mert ha kikerülöm a nehezebb részt, akkor a következő napokban hallgathatom Tamás piszkálódását. Az alsó szakasz még jónak tűnt, feljebb már viszont egyre simábbnak. Elindultam felfele, bízva abban, hogy a lentről simának tűnő szakaszon  is lesznek lépések és fogások, elvileg 5-, tehát kell lennie lépésnek és fogásnak. Feljebb érve sem változott a kép, ezért először expresszről expresszre A0-tam, majd az utolsó nittnél megállapítottam, hogy itt bizony komoly probléma merült fel: nincs hova tovább kapaszkodni, nem tudok kiszállni az útból, ami tutira nem ötös, de gyanúsan nem is  hatossal kezdődik a nehézsége.

Nem haboztam, leakasztottam a beülőmről a hevederes trepnit és felsétáltam rajta amíg lehetett, aztán  sikerült egy számomra is fogásnak minősülő perembe kapaszkodni és  mellmagasságba fellépve kiiszkolni az útból. Lent a standban Tamás és az osztrák hölgy jól szórakozott a mutatványon, én meg azon mosolyogtam odafenn, hogy Tamás is erre fog jönni. Jött is, úgy 10 perc múlva ott zsörtölődött mellettem:

- „Ezt nem hiszem el! Az előbb kimászom előre a kulcshosszt tisztán, most a végén meg megszívatsz.”
- „Hogy jöttél fel?„
- „Szerinted??? Se fogás, se lépés.... léptem a trepnibe.”
- „Kellett?”
- „Mivel nem mászom nyolcast...”

Megnéztük a falrajzot, kiderült Tamás nem tévedett sokat, egy 7+ -ba (nekünk még pluszba a zsák) kavartam bele levezetésként. A lemenet még a kiszállásánál is kalandosabbra sikerült, jó fél órát bolyongtunk szerteágazó ösvényeken, kerítéseket átmászva vagy éppen alattuk átbújva, mire ismerős helyen találtuk magunkat. Közel voltunk Noémi és Gábor által aznap másodiknak mászott út (Winnetouweg) kiszállásához, így elsétáltunk hozzájuk és megvártuk őket fenn a tetőn. Közösen ballagtunk le a kocsihoz, útközben élményeinket  megosztva egymással. Volt rá idő, a lemenetel további fél óráig tartott. Zuhanyozás (meleg vízben!) és vacsi után egyeztettük a másnapi programot, majd a csapat az esti hűs levegő elől a sátrakba húzódott vissza és korán nyugovóra tért. Másnap Gáborék a Michelangelo-ba szálltak be, mi pedig az Elfengarten és a Winnetouweg utakban pihentük ki az előző nap fáradalmait.

Elsőnek a Elfengarten-en rohantunk végig mintegy 2,5 óra alatt. Legtöbb időt a tájékozódásra kellett fordítani, ebben az útban kivételesen a helyi mászókalauz rajza tűnt pontosabbnak. Az út kellemes és könnyed mászást biztosított, általában hármas vagy a körüli szakaszokkal. Az elején és a végén volt pár méter kicsit nehezebb rész. A tündérkert elnevezést viszont nem tartom találónak, mert sem virágmezőkkel, sem extra panorámával nem találkoztam. Igaz helyenként a kertészkedéshez szükséges tápanyag, kecskebogyó formájában,  korlátlanul rendelkezésre állt. Lehet csak rossz évszakban másztuk...

Az úthoz kapcsolódik két apró, de említésre méltó esemény is. Ismét elmászott mellettünk egy példakép, egy 60 éves bácsi,  dinamikusan, jókedvűen, rövidnadrágban és persze szólóban. Kiszállás után miközben a kötelet szedtem fel, egy kiáltásra lettem figyelmes, felnézek és látom Tamás arccal a fűben fekszik, majd morogva feltápászkodik. Kérdőn nézek rá, mire tömören közli, hogy ráállt a mellette levő nagyobbacska kő szélére, amely  vele együtt elbillent. Kicsit keserédes vigyorral gondoltuk végig hogyan dumáltuk volna ki idehaza ha netán megsérül. Vajon ki hitte volna el azt ami valójában történt? :) Apropó még valami. Új technikával választottuk ki, ki mássza az első hosszt, most én vettem a kezembe egy kavicsot és Tamás választott. Eredmény: enyém lett az első hossz... úgy látszik nem tudok veszíteni. :)

Elfengarten után egy bő órát sétáltunk míg leértünk a hegyről és átmentünk a Winnetouweg beszállásához. Közben fojtogatóan izzasztó volt a levegő, amolyan vihar előtti csend. Beöltöztünk, majd indultam az első hosszba, immár sorsolás nélkül vállalkoztam rá, mivel tavaly Tamásé volt az eleje. Alig értem fel a standba elkezdett csöpögni az eső, majd mikor Tamás is elindult már zuhogott. Igazi nyári záport kaptunk, valahonnan a hegy túloldaláról keveredett át egy felhő. Már azon is sokat agyaltunk Tamás feljöjjön-e vagy én ereszkedjek le és lent várjunk meg a zivatar végét. Végül Tamás feljött, az eső csendesedett, ezért elindult a következő hosszba, amikor újra mintha dézsából kezdték volna önteni a vizet az égiek. Ez már nekünk is sok volt, elkezdtük átszerelni ereszkedésre, már majdnem kész voltunk amikor elállt az eső és kisütött a nap, de hogy ne legyen teljes az örömünk feltámadt a szél is. Vizes pólóban dideregve a folytatás mellett döntöttünk, újra átszeretünk, majd Tamás ismét elindult a második hosszba, amelybe kisvártatva fentről egy osztrák parti ereszkedett bele, éppen Tamás ölébe. Szerencsésen kikerültük egymást, az osztrákok ereszkedtek tovább lefele mi meg másztunk felfele. Egy fémesen csilingelő hangra lettünk figyelmesek, az osztrákok könnyebbek lettek egy ereszkedő eszközzel...

Az út számunkra egy szép és többnyire száraz bevágással, majd könnyed és a napsütésben egyre szárazabbá váló reibung táblákkal folytatódott. Az időjárás közben oly kellemes lett, hogy újra nekivetkőztünk, így történt, hogy az út közepén a következő zuhé ismét pólóban kapott el bennünket. Ezúttal azonban nem úsztuk meg csupán egy kis hűsítő esővel, kaptunk mellé borsó nagyságú jeget és vad szelet. Én még szerencsésnek mondhattam magam, mert félig betudtam húzódni a stand felett levő kisebb áthajlás alá. Tamás viszont egy táblán mászva kapta a nyakába az égi áldást. A viharban adódtak kommunikációs problémák is, hiába volt nálunk az adóvevő, abban többnyire csak sistergés és recsegés-ropogás hallatszott. Már csak az eső esett, mikor elindultam Tamás után, aki egy füves párkányig jutott és stand nélkül biztosított fel. Útközben ráakadtam az út könyvét rejtő dobozra, kinyitottam, mondván beleírom a jeges élményünket, de csalódásomra, csak toll volt a dobozban papír az nem. Hátravolt még három hossz, amiből az első egy földes, poros ide-oda kanyargó bevágás rendszer (vagy nem is tudom minek nevezzem), ami az eső után inkább egy sárfürdőhöz hasonlított. A hossz legnagyobb kihívását a cipőtalp tisztán tartása, és a sokszori megtörése miatt feszülő, a beszívott víztől egyébként is nehezebb kötél húzása jelentette. Tamás a maradék két hossz reibungot egyben mászta, körülbelül a közepén tarthatott, amikor az eső újra elkezdett cseperegni. Fenn a tetőn a csepergés folytatódott, így gyorsan összepakoltunk és igyekeztünk villámbiztosabb helyre húzódni.

Az időjárás viszontagságai ellenére az út kellemesnek volt mondható, legtöbbször könnyed, élvezetes mászást biztosított a számunkra. A gyorsaságunkkal is elégedettek voltunk, mert az időjárás okozta közjátékok ellenére is 3 órán belül másztunk. Hátravolt még a lemenet, úgy topogtunk lefele a csúszós sáros ösvényen mintha tojáshéjon jártunk volna, ennek ellenére sikerült majdnem leperecelnem a domboldalon. A hosszasra sikeredett lemenetel egyetlen pozitívuma az volt, hogy megúsztuk újabb zápor nélkül. A kempingbe visszaérve meglepve tapasztaltuk, hogy leszámítva a két német nyugdíjas lakóautóst és egy holland családot, csak mi maradtunk. A dolognak volt jó oldala is, nem kellett meleg vízről álmodva sorban állni a zuhanyzó előtt. Kiadós uzsonna után városnézőbe indultunk a pár kilométerre levő Frohnleiten-be. Örömmel nyugtáztuk, hogy igencsak szép helyre tévedtünk, tisztaság, rendezettség, és mindenhol virág. Egy kisebb botanikus kertre is ráakadtunk, benne egy táblával, miszerint a Mura parti kisváros hajdan Európa legvirágosabb városa címet is elnyerte.

Másnap borús és igencsak hűvös reggelre ébredtünk. Reggelizés, sátorbontás után felmentünk az üres parkolóba, majd hosszas tanakodás után a hazamenetel mellett döntöttünk. A falak is vizesek voltak, se nap, se szél nem szárította őket, és csak találgatni tudtuk melyik felhőből kapnánk a következő zuhét. Néhány óra múlva Körmenden már tikkasztó napsütésben ettük a jégkrémet és csak mosolyogtunk azon, hogy a reggelinél még a melegvizes palackot szorongattuk. Ilyen az élet...

Beszámoló: Nagy Norbert

Ugyanazon hétvégéről álljon itt egy másik beszámoló is:

Sziklamászás sógóréknál

Az idei évadnyitó Svarc-bulin jött az ötlet (Nojának és nekem), hogy csatlakozzunk Tamásékhoz, egy ausztriai hosszúhétvégére Grazer Berrgland-ba. Már csak azért is érdekelt bennünket a terv, mert Ausztria e vidékén még nem volt szerencsénk mászni, Tamásék pedig ismerték a környéket.

Izgatottan vártuk a péntek reggeli indulást. Jó tempóban haladva léptük át a határt. - Újra a sógóréknál!  - sóhajtottam jólesően magamban és az utolsó alagút után felbukkantak a rég várt hegyek. Miután dél körül felvertük a sátrakat egy barátságos kempingben, elindultunk a közeli falakhoz, hogy mászással töltsük  a napsütéses délutánt. A beszálláshoz vezető úton, megbeszéltük Tamással és Norbival, hogy ugyanazt az utat másszuk, mint ők, mivel nekünk egyenlőre még nem volt helyismeretünk. A mászáshoz készülődve, ismerős izgalom töltött el. Tenyerem izzadni kezdett. Már hónapok óta vártam ezt a pillanatot, amikor újra nagyfalat mászhatom.

Noja kezdte az első kötélhosszt Norbiék után, ami ebben az esetben egy kémény volt,  a  végén egy kisebb áthajlással fűszerezve. Könnyedén vette az akadályokat, ékkel és hexszel tarkítva a nem éppen túlbiztosított szakaszt. az út többi része különösebb nehézségeket már nem tartogatott. Pár óra elteltével a kiszállásnál voltunk, magunk alá gyűrve az idei első nagyfalas utunkat. Fent elmajszoltuk a csúcs csokikat és legeltettük szemünket az előttünk elterülő zöld völgyeken. Estére hullafáradtan terültünk el a sátorban, gyomrunkban egy kiadós rántottával.

Másnap Tamásék ajánlottak két utat. Az első rögtön meglepetést tartogatott, mivel a második kötélhossz egy szűk barlangban vezetett. Ezt azonnal átengedtem Nojának. Semmi kedvem nem volt előrehernyózni egy sötét lyukban a magam két méterével. Így enyém lett a kezdő hossz. Teleaggattam magam és elindultam. Meglepően könnyedén lépkedve fel egy ferde repedés mentén. Noja következett. Elhaladt  mellettem, majd eltűnt a függőleges lyukban. Kezdetben lassan, araszolva haladt a kötél a kezemben. Közben bosszús hangok jöttek felülről. Kis idő múlva „stand kivehetsz!”. Elindultam. Tétován lépéseket keresve a csupasz falon, préseltem be magam a hűvös résbe, hátamon a zsákkal. A felénél, persze ahogy számoltam, beszorultam. Szánalmasan próbáltam lépést találni a sima falú hasadékban, közben pedig hangosan átkokat szórtam. Végül nagy nehezen felküzdöttem magam és megkönnyebbülten kiléptem egy napsütötte párkányra. Az út további részén végig a barlangi élményekről beszélgettünk Nojával.

A vasárnap is meglepetéseket tartogatott számunkra. Tamásék előző napi útját választottuk (Michelangelo VI-). Ez kissé nehezebb volt a szombatiaknál: - lesz, ami lesz, kimásszuk - gondoltam elszántan magamban. Reggel 8 óra körül már az első standban álltam és Noját biztattam, aki éppen egy éles szélű pikkelyben kapaszkodva próbált elrakni egy köztest. Végül ügyesen kimászta. A második kötélhossz egy szellős traverz volt. Nagy nyúlásokkal és lépésekkel hamar túljutottam rajta, de pihenésre nem maradt idő. Kilépve a traverzből, rögtön egy függőleges repedésben találtam magam. Éreztem, hogy izmaim lassan bedurrannak. Szerencsére pár méter után felértem egy párkányhoz és megpillantottam a csillogó standgyűrűket.

A következő szakaszok sem lettek könnyebbek. Táblák és kitett gerincek váltották egymást. Sokszor apró lépéseken egyensúlyozva kellett akasztgatni. Igazi adrenalin bomba volt. És a neheze még hátravolt. Az utolsó előtti kötélhosszban másztam, amikor felettünk szürke, vészjósló gomolyfelhők jelentek meg. Pár perc múlva kövér esőcseppek kezdtek el kopogni a sisakomon. Hamarosan záporozni kezdett és a világosszürke mészkövet feketére festette az eső. Hirtelen az eddig jó lépések és fogások sikamlóssá váltak. Nehéz percek következtek. Bőrig ázva próbáltam megtalálni a legoptimálisabb lépéseket, lassan araszolva felfelé a repedés mentén. Végre elértem egy párkányig és onnan megpillantottam a standot. Fellélegeztem és mialatt standoltam az eső is elállt. Az utolsó könnyebb szakasz a kiszállásig, Nojáé lett. Mire felértünk újra szárazak voltak a kövek.

A csúcs csoki elfogyasztása után összerámoltunk és elindultunk lefelé. Útközben még egy muflon párral is találkoztunk, akik békésen legelésztek a kövek között. Szinte karnyújtásnyira megközelítettük őket. Az öreg hím felnézett ránk, majd egykedvűen odébb ballagott az ösvényről. Egy cseppet sem féltek. Időközben újra dörögni kezdett az ég. Ezúttal az égi áldás borsónyi jégdarabokként jelentkezett. Ennek fele se tréfa. Futni kezdtünk, hogy minél hamarabb a parkolóba érjünk. Vajon Tamásékat hol érte a jégeső? Csak remélni tudtuk, hogy nem egy út közepén. Az autónál átöltöztünk és elindultunk kis hazánk felé. Vissza a egyhangú hétköznapokba az urbanizált világba. Hazafelé már a következő hegymászó túra tervezgetésével telt az idő és elhatároztuk, hogy visszatérünk erre a csodálatos helyre, hiszen még sok mászó út vár meghódításra.

Beszámoló: Mátyás Gábor