Nyitólap
Szakosztályaink
Rendezvényeink
Sportközpont
Fórum
 
 
Merkapt SE
   
Szavazógép
Weboldalunk melyik részét szoktad látogatni?
    Atlétika
    Hegyikerékpár
    Hegymászás és túra
    Kajak-kenu
    Sárkányhajó
Húsvéti mászások Ausztriában

Húsvét nálunk általában az év első több kötélhosszas mászásával esik egybe, Tamással idén is mászásra szántuk a három napos hétvégét. Terveinket jó előre meghirdettük, de sajnos nem akadt   olyan mászóparti aki elképzeléseinkben osztozott volna, ezért és a hirtelen nyáriasra fordult időjárásnak köszönhetően eredeti terveinkkel ellentétben nem Horvátországba indultunk, hanem a nyugati szomszédunk közeli sziklafalait látogattuk meg. Külön öröm volt számunkra, hogy így Sopronban látogatást tehettünk Tóni barátunknál, aki párjával, Olíviával együtt, egyben a vendéglátónk is volt. Vendégszeretetüket ezúton is köszönjük!

Szombaton hajnali kelés és reggelizés után Höllental fele vettük az irány, ahol a völgy felső szakaszán található Richterknate nevű utat terveztük mászni. Tóni barátunk is csatlakozott hozzánk,  így a völgy bejáratánál  hárman pislogtunk a hőmérőre, ami stabilan 7 celsius fokot mutatott. Reménykedtünk benne, hogy az időjósok nem tévedtek és napos időnk lesz, plusz ruhát nem kívántunk magunkkal vinni, hisz azt később a falon is fel kellett volna cipelni, így a zsákot a mászócuccal, némi élelemmel és vízzel töltöttük fel. Hárman vittünk két kis zsákot.

Tamás az út teljes hosszában vállalta az előlmászást, míg mi Tónival ketten a félkötél egy-egy végén a „malacok” szerepét játszottuk el. Közel egy órát ballagtunk felfele az őszi avarral takart erdei ösvényen,  időnként keresztezve egy-egy hófoltot. Az elnagyolt falrajzok alapján a beszállás megtalálása  okozott némi fejtőrést, de minden kételyünk elszállt, amikor egy standgyűrű mellől elkotortuk a havat és elővillant az út nevének rövidítése: RK. Tamás ígéretéhez híven elől mászott, többszöri kérésünkre sem volt hajlandó megválni zsákjától sem. Először nem értettük miért ez a nagy ragaszkodás a zsákhoz, hiszen 11 hosszt zsák nélkül is elég mászni, persze néhány óra múlva porzó vesével már egyértelmű volt a helyzet. Amíg nekünk Tónival egy degeszre tömött zsákból kellett kihalásznunk a vizes palackot, majd valahogy visszatömködni mindet és közben semmit nem leejteni, addig Tamás a thermo camelback-jéből bármikor könnyedén tudott kortyolni és végigcumizhatta az utat.

A vízre pedig nagy szükség volt, 11 óra körül szálltunk be az útba, mikor a nap már vígan szórta ránk sugarait, s tehette ezt egész délután, csupán egy-egy kóbor felhő tartott nekünk időnként árnyékot. Maga az út kellemesen indult, majd mindjárt a második hosszban izzasztóvá vált a helyzet, megilletődöttségünkben még egy-egy A0 is becsúszott. Mégis csak az  év első komolyabb mászása és picit szokni kellett a lábunk alatti mélységet. Következő hosszokban könnyebb, de törősebb szakaszok és szép reibung táblák váltogatták egymást.  Az út közepén tartottunk, mikor Tóni barátunk, ki korábban csak néhány kötélhosszas utakban mászott, de az utóbbi időben márt azt sem, megelégelte az egyre csak tornyosuló sziklaalakzatokat. Jelezte, ha vége lenne az útnak, akkor is kellemesen elfáradva elégedetten térne haza, a folytatást már nem kívánja, de más választása nem lévén kimássza. Küzdelmét, mely során az egyes hosszokat egymás után egyre fáradva legyűrte, lelkes biztatással segítettük. Tamás a standokból felűről, én pedig Tóni alatt néhány méterrel mászva, alulról adtam a kért vagy éppen kéretlen tanácsokat.

A mászások közti standolások általában eseménytelenül zajlottak, kivéve néhány momentumot. A hetedik vagy a nyolcadik standbanban lehettünk, mikor hallottunk egy fentről leszűrődő kiáltást „Vigyázz kő!”, mire az eljutott a tudatunkig és cselekedni tudtunk volna, az öklömnyi kődarab közénk csapódva okozott némi riadalmat. Sisak ugyan volt rajtunk, de belegondoltunk mi lett volna, ha a kő vállon, háton, karon esetleg lábon talál bennünket... A válaszra nem kellett sokat várnunk, a következő standban a bokámra kaptam egy a sziklán előttem megpattanó kisebb kődarabot. Kicsi a bors, de erős tartja a mondás, amit tapasztalati alapon annyival egészítek ki, kis kő is tud nagyot ütni (több hét telt el, de a bokám még mindig sebes...), a sisak és az eü csomag nem véletlenül ajánlott felszerelés.

A nap végére még két meglepetés maradt, az első mindjárt az utolsó hosszban. Tamás a a hossz előtti standban a mászandó bordára mutatott, amely alján ott piroslott a 6+ jelzés, majd a mellette levő kéményre, aminek a közepében meg ott lógott egy fenyőrönk. A könnyű befejezés kilőve, nem kockáztattuk meg hogy magunkra rántsunk egy több mázsás fadarabot, így maradt a küzdelmes végjáték. Tamás viszonylag könnyedén feljutott, én már csak többszöri nekifutásra jutottam túl a kritikus szakaszon, majd végül Tónit is felsegítettük a szóbeli biztatás mellé egy kis kötélhúzásos támogatást is nyújtva. Felszerelést elraktuk, felsétáltunk a platóra és pislantottunk néhányat... megállapítottuk nem a szemünk káprázik, tényleg vastag hótakaró borítja a tájat. A vadászháznak csak a teteje látszott ki a hóból.

Más lehetőségünk nem lévén félcipőkben ballagtunk vissza a völgybe, néhol térdig gázolva a vizes hóban. Követtük az előttünk lévők nyomait, kik valószínűleg maguk sem tudták merre jártak, így mi is idétlenebbnél idétlenebb helyeken mentünk keresztül, míg a hó után végül némi sáron és lucskon keresztül is áthaladva rátaláltunk a már ismert erdei ösvényünkre. Este kilenc óra körül indultunk vissza Sopronba. Olívia örömmel nyugtázta először megérkezésünket, majd főztje sikerét, igencsak gyorsan fogyott a chilis bab. A beszélgetésbe átmenő késői vacsora után hamar álomra szenderedtünk, előtte azonban hőst avattunk. Tóni erőfeszítése, mellyel az utat végigküzdötte, mindenképpen elismerésre méltó, ha érmet vagy babérkoszorút nem is tudtunk érte adni, de a „nap hőse” kitüntető címet neki adományoztuk. Tamás teljesítménye, a 11 hossz előlmászása is komoly teljesítmény, de Ő a rá jellemző „szerénységgel” hárította el a gratulációnkat.

A vasárnap nehezen indult, gondok akadtak a korai felkeléssel, így a Sopronhoz közelebbi Hohe Wand-ot vettük célba. Tóni és Olívia túrázni mentek, Tamással ketten meg mászni indultunk. Az előző nap megpróbáltatásaitól fáradtan botorkáltam Tamás után a fenyők között, és sorra nyugtáztam, hogy a kedveltebb utakban van legalább egy parti. Tamás megállt egy kémény előtt, ami balra egy  horhosban fojtatódott, tőle jobbra pedig egy tagolt, teljes hosszában be nem látható fal volt.  Közölte, hogy ez lenne az általa kinézett út. Első gondolatom az volt, hogy hol van itt egyáltalán az út, a második pedig az, hogy tökmindegy, a kéménybe akkor sem mászok bele. Rövid szóváltás után  tettünk egy kísérletet egyéb utak keresésére. Tamás rájött, csak akkor tud motiválni ha nekem tetsző utat választunk, pechemre kivétel nélkül mindegyikben voltak, így végül beleegyeztem az eredetileg kiszemelt útba. A mászóútba, amelynek a neve és a nehézsége is rejtve maradt előttem, Tamás csak annyit mondott már mászta, jó út és fejlődni fogok.

Alig pakoltunk le a beszállás elé, amikor megjelent egy másik parti, és szemmel láthatólag ugyanott akartak beszállni ahol mi. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás, utólag már meg is köszönném az elénk pofátlankodóknak az időzítést, de akkor inkább bosszantott a dolog. Egy darabig néztük mit kínlódik a másik parti a kéményben, aztán Tamás felvetette mi lenne, ha a jobbra levő nittsor mentén indulnék, biztos az is odavezet ahova a kéményből kellene kimászni. Nem kellett kétszer mondania, csábítóak voltak a fényesen csillogó nittek, de még inkább, hogy a kémény kimarad, így végre valahára elindultunk, ideje volt a nap már magasan járt. Az első hossz mindjárt tartogatott egy-két izzató részt, de sikerült egy beleüléssel abszolválni, majd a déli napsütésben pihegve standoltam. Tamás hamarosan ott állt mellettem és szűkszavúan nyugtázta már ő is fáradtnak érzi magát. Remek, gondoltam, most már nem egy, hanem két fáradt mászó van egy számukra ismeretlen útban.

Az ismeretlen út, a következő hosszban Tamásnak ismerős lett, rábukkant arra a standra, ahova eredeti terve szerint érkeznünk kellett volna és megtalálta azt az áthajlás rendszert is, amire már az indulás előtt is utalt. Az áthajlásokat Tamás szépen egymás után leküzdötte, ha elsőre nem is jött össze másodikra mindig továbblendült, majd megérkezett a második stand alatt egy könnyebb szakaszra, ahova az út alkotói feleslegesnek tartották nittek elhelyezését.

Én ez utóbbit az „Éksor nálad van mi?!!!” kiáltásból következtettem ki, majd később másodmászóként nyugtáztam feltételezésem helyességét, miszerint igen ez lehetett az a hely, ahol Tamás hátra nyúlt az ékekért és rájött, hogy annyira fittek voltunk, hogy az éksort nem tettük át egyik beülőről a másikra. Tamás rutinos mászóként ékek nélkül is boldogult, megkötött egy repedésben növögető bokrot, ami ha 20 kN-t nem is, de 2 kN-t bizton kibírt, igazi lélektani köztesként szolgálva a továbbhaladást. A második standba Tamás mellé vegyes érzelmekkel érkeztem, egyrészt örültem, hogy sikerült tisztán másznom az áthajlásokat, másrészt meg nagyon elegem volt a tikkasztó napsütésből. Némi víz és csoki fogyasztása után kelletlenül indultam tovább jobbra traverzláva át a fal jobb oldalára, ahol egy újabb nittsor mentén aztán elindultam felfele.

Egy darabig jól ment a mászás, aztán egy enyhe, de annál simább áthajlásban megrekedtem, fogás ugyan volt egy vékony repedésben, de lépés sehol semmi. Néhány próbálkozás után be kellett látnom, hogy ez egy olyan szakasz, amit nem tudok kimászni, hiába volt meg mit kellett volna csinálni, nem volt kellő erőm kivitelezni. Talán ha az első hosszabban lettem volna és zsák nélkül, akkor igen, de ott és akkor egyáltalán nem ment, ráadásul A0-ni sem tudtam, mert nem értem el a következő nittet. Némi vakaródzás után hevederből lépőszárt készítettem, beleálltam, de a helyzet nem változott, a következő nittől még 30 cm-re voltam, továbblépni meg nem volt hova.

Újabb töprengés következett, majd ékeltem a repedésbe (volt mivel:) amilyen magasra csak tudtam, a lépőszárba ismét beleálltam, éket akasztottam, lépőszárt ékbe átraktam (közben Tamás tartott), és máris megvolt a következő nitt. Egy akasztás, egy A0 és a probléma megoldva. Igaz ugyan, hogy ez már mesterséges mászás kategóriája volt, de engem ez egyáltalán nem zavart. A lényeg az volt, hogy lehetett tovább menni, a problémát a lehető legjobb tudásom szerint megoldottam.

A következő 10 méter után egy újabb párkány következett, amelynek egyik végén a napfényben fürdőzött két nitt, jelezve a stand helyét, míg a másik végében 5 méterrel távolabb az árnyékban egy másik stand látszódott. A távolabbi standból egyértelmű volt, hogy nem fogunk tudni kommunikálni, de az árnyék mindennél vonzóbb volt. Az árnyékba standolva a morálom azonnal emelkedni kezdett. Némi hiábavaló ordítozás és kötélrángatás után következett a szokásos koreográfia: felhúztam a kötelet amíg tudtam, majd biztosításba vettem Tamást, aki több kötele nem lévén, elindult utánam és alig negyed óra múlva ott vigyorgott velem szemben.

- „Láttad a jégcsákányt?” kérdezte.
- „A mit?” néztem vissza rá értetlenül.
- „A jégcsákányt, ami be volt fűzve a nitt alá...”
- „Nem láttam semmilyen jégcsákány.” feleltem bizonytalanul, belegondolva hogy ennek már a fele se tréfa, most vagy én vakultam meg, vagy Tamás hallucinál, de jégcsákány az nem volt egyik nittnél sem, lehet agyunkra ment a napsütés.
- „Pedig ha a lenti párkányon még jobbra mész akkor ott lett volna a szikla mögött, és ott jön föl a könnyebb út. Szó se róla amin feljöttünk is jó volt, de tutira nem ötös volt.” oldotta fel Tamás a jégcsákány rejtélyét.
- „Na ez utóbbit én is észrevettem... ki se tudtam klasszikusan mászni, de van itt egy doboz, benne gondolom az út könyve, nézzük már meg mit mászunk.” vettem fel az ötletet.
- „Én tudom, ott a fejed felett az a hatos kémény amitől borsódzik a hátam is... már másztam korábban. Másztál már áthajló kéményt?”
- „Még nem.”
- „Akkor most fogsz.”
- „Kösz...” ...elmehetnél pszichológusnak gondoltam magamban... :)

A könyvet azért megnéztük, kiderült, hogy a Totenköpflsteig egyik standjában vagyunk, megtaláltuk több fehérvári mászó bejegyzését, köztük Tamásét is, de falrajz nem lévén a feljövetelünk útvonala még néhány óráig rejtély maradt. Hátravolt még egy hossz és még egy pici. Tamás beszállt a kéménybe, helyesebben szállt volna, ha befért volna a zsákkal a hátán, így csak inkább olyan féloldalasan kapaszkodott felfele. Az első méterek sikeres megtétele után, aztán jött    az előző hosszban már ismertetett technika, lépőszár, majd ékelés és még lépőszár, végül sikerült túljutnia a kritikusan szűk szakaszon, ami után a lépőszárakra már nem volt szükség.

A felsőbb szakasz is tartogatott még meglepetéseket, többek között, hogy ki mekkora terpeszt tud csinálni, az egyre táguló kéményben, ami egyébként helyenként tényleg áthajlott. Tamás a kémény tetején standolt, ahova én inkább több mint kevesebb kínlódás után felküzdöttem magam, és somolyogva állapítottam meg, hogy a vizes-palack is velem nyögött a hátizsákban mikor  megpróbáltam hátamat rendesen nekivetni a kémény falának. A tanulságot levontuk, kéményt nem mászunk többet zsákkal a hátunkon. Még egy rövid és könnyebb szakasz volt hátra, amit az előző hosszokhoz képest villámgyorsan letudtunk és fenn a platón pihentük ki magunkat a bő 4 órás küzdelem után. Tamás egy találó mondattal összegezte a mászást: „Végül is, tudunk hatost mászni, csak k lassan...”


Azt hogy tudok hatost mászni részemről nem állítom, de ez az út bizonyította, hogy beszállhatunk olyan utakba, amelyeket nagyobb részt kitudunk mászni, a fennmaradó részt meg így vagy úgy, de megtudjuk oldani, csak az idővel kell okosan gazdálkodnunk. Etikailag persze kifogásolható a klasszikus és mesterséges mászás ötvözése, de mi soha nem úgy tekintettünk a sziklamászásra, mint sportmászásra, hanem mint a hegymászás egy része, ahol a lényeg, hogy érezzük jól magunkat és  tudásunk szerint a lehető legjobban teljesítsünk. Végül Sopronban Tóninál a bergsteigen.at-n kerestük meg az érintett falrajzokat, kiderült sikerült három utat egybe összehozni. Konkrétan az Osterhasi, a  Totenköpflsteig és az Ueberholspuren utakba másztunk bele, egy vagy éppen két hossz erejéig. Könnyebb mászást szerettünk volna, de az egyes hosszok (6 / 5+ / 6+ / 6 / 4) mindkettőnk számára igazi kihívásokat jelentettek. Az újabb kiválóan sikerült vacsora után, úgy döntöttünk, hogy a húsvét hétfőt itthon töltjük és levezetésként bringázunk egy jót a Velencei-hegységben. Fejlődni tovább pedig majd legközelebb fogunk... :)

Beszámoló: Nagy Norbert

 

E-mail | Oldaltérkép | Kezdőoldal | Kedvencek közé | Pannon Set