|
| Merkapt SE a Bécs - Budapest Szupermarathonon |
Mottó: „Kisszisza, kisszissza! – Mi van? Nem tudod kimondani, hogy matka?”
Elkészülni, vigyázz, rajt!
Csendben fut a mezőny. Az emelkedőnek – kiváltképp, ha aszfalton fut az ember – sajátos néma hangja van. Még esőben is. Fáradt lihegő család ez. De boldog, mert tudja mindenki, hogy közeleg a cél, vár mindenkit a csillogó befutóérem, a családtagok, barátok kézfogása… a célba érés mámora. Ez az érzés viszi előre a magányos hősöket, a bohém csapatokat, a vakokat és tandemes kísérőiket és mindenkit, akiben az ötödik napon is jár a motor. Megcsináltam! Megcsináltuk! 320 kilométer, 5 nap a hátunk mögött, annak minden szépségével, gyötrelmével. Hosszú volt az út, már alig emlékszünk az elejére...
Ott kezdtük, ahol két éve abbahagytuk. Azazhogy én már vagy öt éve nem vettem részt ezen a rendezvényen, de gondolom, hogy „Olsen-banda” anno is hasonlóan indult neki a kalandnak. Na de csak sorban…
Herceghalmon vettük fel az új fiút, majd irány Győr, a versenyközpont, ahol regisztrálás, majd egy könnyű kis mangalicaszalonnás-lilahagymás vacsi, elvégre hosszú lesz a hét. Volt, aki már este nyolckor elaludt a hosszú nap után, persze Csaba féltízkor felkeltette, hogy emlékeztesse, nem kívánt jó éjszakát csapattársainak. Mert kell egy csapat!
Másnap hajnalban irány Bécs, de most nem a „gorenjét” akartuk a tetőre vakarni, hanem a Práterből elrajtolni. Apukám micsoda Stadion, kék a rekortán! Rekor tán? Megbeszéltük Bálinttal, hogy amíg Pisti - Csaba kíséretével - elrajtol, addig ő befut a 16-oson belülre, én felvágom, mint Garaba, Zsolt meg megadja.
A gyepmester másként gondolta, úgyhogy megvolt a bemelegítés…Irány a kocsi, ahol több újdonság fogadott – lévén a sofőr és a midfárer úton voltak – az automataváltó és a GPS, ami végig szórakoztatott bennünket, amikor éppen unatkoztunk volna.
Hála a navigációnak a váltóhelyig érve láttuk az összes olyan helyet, ami nem esett ugyan utunkba, de a kis aranyos elvitt minket… Ahogy az már lenni szokott, innen felpörögtek az események, Bálinttól átvéve - a Postásokkal meccselve egyet -Zsoltnak adtam át a stafétát, hogy aztán Pozsonyig meg se álljon vele. Megérte ideérni, mert Tibor – Csaba barátja – igencsak kitett magáért és 10 pontot kapott a vendéglátásra. Jó hangulatban telt a regeneráció, s így a legtöbb csapattal ellentétben, mi igen fitten álltunk a 2. nap elé.
Annyira felpörögtünk, hogy a tegnap kapott több, mint tíz perces zakót – amit a Koló emlékcsapattól szenvedtünk el – a nap végére sikerült 5 percre faragni. Hát igen, a csapatmunka! Na de este csak csobbantunk egyet a városi usziban. Ilyenkor az a második legjobb dolog a világon. A vacsora jelszava „Aranyhal” volt, de erről nem vagyok hajlandó többet beszélni… Este bevettük az altatókat a győri szálláson, majd hrrrrrr-hrrrrrr…
A 3. napon csatlakoztak hozzánk kedves barátaink: Adri, Anikó és Robi kerékpárral kísérték a cirkuszi menetet, szurkolásukkal hozzásegítve a csapatot a leggyorsabb nap tempójához. Csaba Tatai befutójánál annyira szép lett az idő, hogy kicsit kiültünk a tópartra, hogy aztán győri szállásunkra visszatérve vacsizzunk egy állati-állatot a közeli kisvendéglőben. Utána már csak arra emlékszem, hogy négyen visszamentek az uszodába, meg hogy Del Piero állítás nélkül bevarrta. Tényleg, mi lett a vége, látta valaki?
A 4. napon hegyi szakaszt köszöntöttünk: egy kiemelt kategóriás (HC) és több 1. és 2. kategóriás „hegy” tarkította utunk az őszi fényekben pompázó vértesi erdőkben. Na itt aztán lefőtt a kávé rendesen, de legalább csiszolhattunk egy kicsit a „Hogyan vegyünk levegőt a fülünkön?” technikánkon. Megint, mint minden szakaszon, itt is mindenki a maximumot nyújtotta, de külön szeretném megemlíteni a remek bringás kíséretet, ami ezen a szakaszon nehezebb a futásnál… A budakeszi befutónak mindig van egy sajátos, szomorkás hangulata. Az estét már családi körben töltöttük, visszavonultan, nem heccelődve, ugratva a másikat. Ilyenkor mindenki érzi az öt nap végét, sokkal feszültebbé válik a várakozás a befutó nap félmaratonja miatt, de ez csak a rajtig tart.
Az eddigi csodálatos ragyogó napsütést hideg, nyirkos, esős idő váltotta fel. Mind az öten ott topogtunk a rajtnál. A közös cél: a sikeres célba érés mellett mindenkiben óhatatlanul ott lebeg a kérdés: mennyi erő, mennyi tartás maradt a végére? Hogy fogunk megküzdeni a 7 kilométeres emelkedővel az elején és vajon a fáradt lábaink hogyan bírják majd az eszement lejtő tempóját? Csabának hivatalosan ez az első félmaratonja volt, így ő most duplán izgulhatott, akárcsak én, akinek ez az ötvenedik, és ott lebeg a kérdés: sikerül-e másfél órán belül, vagy megszakad a sorozat és ezzel oda egy évtizedes fogadalom… Elkészülni, vigyázz, rajt!
De hisz a többit már ismeritek…
Utóirat:
Ez a csapat nem jöhetett volna létre, ha nincs a MERKAPT, ha nincsenek a megértő Született Feleségek, meg a Barátok közt olyanok, akik támogattak bennünket. Köszönjük!
Beszámoló: kt
|
|
E-mail