Sziasztok! Hát, ezt is megéltem végre! Itt most arra gondolok, hogy már nagyon vártam ezt a beszámolót, mert ez azt jelenti, hogy sikerült teljesítenem a Kinizsi Százast! Az időeredményem is minden várakozásomat felülmúlta, 11 óra 22 perces idővel 15. helyen értem Tatára a gyerektáborba. Igen, nem tévedés: Tatára! A rajt előtt két héttel a szervezők Szárliget helyett Tatára tették át a befutót. Ez számomra egy kis félelmet okozott, hiszen az első két futásom alatt elég jól megismertem a „pályát”. Most a Koldusszállási (84 km) ponttól a sárga jelzésen, ismeretlen szűz terület várt. Na, de kezdjük az elején:

Rögtön május elsején Tóth Attila barátommal elmentem egy bejárásra. Csillaghegyről indultunk 6.30-kor, Dorogig a 38 km-t 3 óra 50 perc alatt teljesítettük. Mivel Attila nagyon komolyan készült a versenyre, nem szerettem volna hátráltatni, így arra kértem, hogy a saját tempójába menjen. Elég lendületesen haladtunk és az időjárás is nekünk kedvezett: napos, tiszta időnk volt. Számomra a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy nem rogytam meg! Sőt, ha a családi programok nem várnak otthon, még egy 20-as bevállaltam volna. Dorognál elbúcsúztam Tilltől – ő végigjutotta a távot és este hétre ért Tatára - és vonattal hazajöttem. A vonatozás közben megfogadtam, hogy a versenyig legalább heti háromszor futok. Ebből természetesen semmi nem lett, a szokásos dolgok miatt: munka, család, otthoni teendők… Gondolom, mindenki számára ismerős?!

Aztán hipp-hopp május 24.-e lett és reggeli 6.45-kor Korányi Balázs rajtjelére, közel 200-an indultunk neki a 100 km-nek. Szerencsémre egy régi barátom – Nedelka Józsi - 1 óra 5 perces 10 km-eket tervezett, így előre megbeszélt módon társultam hozzá. Kockáztattam. Eldöntöttem magamban, hogy ameddig lehet, elfutok vele. Igyekeztem keveset beszélni, rendszeresen ettem és ittam. Nem szabad megvárni amíg éhes leszel, főleg egy ilyen extrém távon.

Kb. 15 km-nél elestem egy gyökérben és a jobb térdem alatt felhasadt a bőr. Szereztem egy „látványos és véres” sebet, ami szerencsére csontot nem ért. A futás meglepően jól ment, nem voltam sem fáradt, sem enervált. Szép csendesen a megbeszélt iramban haladtunk.

10 km: 1 óra 3 perc…, 20 km: 2 óra 8 perc…, 30 km 3 óra 14 perc.

Dorogra percre pontosan 3 óra 50 perc alatt értünk. Szinte hihetetlen, de minden a terv szerint alakult. A tokodi pincéknél – köszönet a helyieknek – a szokásos zsíros kenyér és kovászos uborka várt. Az időnk 5 óra 15 perc volt 48 km-nél - nem rossz - és lassan a felénél vagyunk. Sajnos 60 km-nél Józsi barátom gyomorproblémák miatt kiállt. Szerencsémre akkor már 5-6 fős bolyban futottam. Aztán szép lassan mindenki elfogyott mellőlem. Közben utolértem Lőw Andrist, aki már többszörös spártai hős és elismert ultramaratonos futó. Az utolsó 30 km-t vele futottam, így az új helyszínű befutóig „profi” kíséretben volt részem. Holtpontom kb. a 85-95 km között volt, akkor egy kicsit elegem lett az egészből. Nem is fizikailag, inkább lelkileg, de aztán átbillentem. Tatára már teljesen jókedvűen futottunk be Andrással.

Tóth Attila barátom 11 óra 2 percet futott, a mi 11 óra 22 perces időnk a 14-15. helyhez volt elég. A versenyt Németh Csaba nyerte 9 óra 2 perccel!

Az idő teljesen ideális volt, igaz délutánra már a meleggel is számolni kellett. A pálya is szuper volt, csak egy-két helyen volt sár. A szervezés, a frissítés első osztályú – köszönet érte! Külön jó ötletnek tartottam a barack befőttet, mert kellő cukortartalma mellett, könnyen csúszik,  pépesre rágható és nem lötyög a gyomorban. Külön köszönöm a mérhetetlen segítséget Farkasdi Edinának, Tóth Attilának, Lőw Andrisnak, Nedelka Jocónak és Kovács Imónak. Hajrá Merkapt!