AZ ODA ÚT:

Már a lejutás is kisebb fajta erőpróbának volt felfogható: a Budapesttől Révfülöpig tartó 150km-es utat 3,5 órába került megtenni. Ez úgy sikerült, hogy az autópályán, ahol az M1-M7 szétválik, már állt a sor. Sokáig nem is moccant, csak állt, aztán végtelen hosszúnak tűnő 40 km következett, lépésben araszolva, baleseteket kerülgetve. A 71-es főút sem tartogatott sok jót, hihetetlen sorokban araszoltunk tovább Balatonfüred felé. Aztán Füreden láttam, hogy aznap rendezték meg az Öbölátúszó versenyt is, amire nem volt még példa. Rendszeres átúszók mindkét megmérettetésen indulnak, de így a kettőt egyszerre csak párszázan vállalhatták be. A másik versenykiírásának figyelembe nem vételének aztán az lett a vége, hogy az Öbölátúszás a megszokott 6-7 ezres résztvevő-serege csak 2 ezer volt, a Balatonátúszós 9-10 ezer fő pedig éppen 7 ezer fölött lett, mint utóbb kiderült. Ami persze sem a szervezőknek, sem az úszóknak nem volt jó.

A VÍZBEN:

12.20-ra érkeztem meg Révfülöpre. Mire parkolni és nevezni tudtam jó 20 perc telt el. A nevezés simán zajlott, velem együtt még sokak érkeztek, az autópályás csúszás miatt. Az orvosi vizsgálat után jól lekentem magam zsíros krémmel, majd leadtam hátizsákomat annál a sátornál, ahonnan utánuk szállítják cuccainkat a déli partra. Fiatalokkal caplatok bekenve és megfelelően felhergelve (na végre eddig is eljutottam) a rajtig, ahol 15 - 20-as csoportokban csobbantunk vízbe.

A rajtnál teljesen felkavart iszapos-hínáros víztől mindenki prüszkölt, de tudtuk ez csak az első 200 méter, utána a víz lecsitult, kitisztult, és elértük az első hajókat, melyek végig 50 méterenként biztosítják az úszást. Az idő ideális, a víz szinte mozdulatlan, minden egyben egy kellemes úszáshoz. 500 méter míg a tempót felveszi az ember, hát azt hittem sosem telik le, majd legközelebb már csak a 2 km-es jelzőbóját vettem észre, jó tempóban húztam, mellúszásban. Mindenki javasolja, hogy átúszás közben ne váltsunk úszásnemet, de kedvem sem lett volna rá, így figyelgettem a többieket is, kit elhagyva, ki pedig engem hagyott el, jókorát rúgva a kezembe, de ezt ott senki nem veszi zokon, én is úsztam rá másra. Pszihikailag kissé könnyebb az úszás (északról délre), az ember szinte érzi, hogy csúszik "lefelé", ha fordítva lenne, hát nehezebben menne. Úszás közben száguldanak gondolataim, és hiába tömegrendezvény, a hosszútávúszó magányossága nem változik. Nézem a hajókon fürtökben lógó pihenőket, egy vidám vízilabdás csapat minket körbevéve úszik el, a labda röptét két tempón keresztül figyelem a horizonton, s már túl is haladtak. 3 km-es bója, nem tudom mennyi idő telt el, de már rég nem is figyelem, mert akkor nem élvezem annyira a vizet.

Ilyenkor szokott eszebe jutni minden olyan - de csak olyan szám - amit utálok, és sehogy sem megy ki a fejemből, biztos ez is hajt hogy mihamarabb végezzek. Hiába spannoltam magam lefelé a kedvencekkel, itt a vízben védtelen vagyok. Hirtelen megszólal, csörög (!) a telefon a fejemben, Detti hív - a feleségem - és kellemes hangon újságolja, hogy a beígért lekváros bukta elkészült, már a cukor is megolvadt a tetején, siessek haza mielőtt a srácok lepusztítják a tálcáról... Úristen, ezek szerint éhes vagyok... de még a 3,5 km-es bólyát sem látom. Aztán hirtelen jött hullám visz túl közel a Turul nevű hajóhoz, evickélek hogy kikerüljem a Szicília felé, és mire a Huncuthoz érek, újra tempóban vagyok.

Hoppá, kisebb görcs a bal vádlimban, úszás közben elmulasztom. A 4 km-es jelző veszélyes, kissé "hátradől" az ember, közel vagyok. Aztán keresem a partot, a célt, és tudomásul veszem, hogy messze van még, hát közelebb úszok hozzá. Tempó újra. Bukta baracklekvárral, szilvással... Hmm... Like a virgin... Na ne! Hol a cél? Oké, máris közelebb, már a hangosbemondó hangját is hallani, előttem párszáz méterrel már sétálnak a vízben a part felé. Az ember szinte botladozik saját súlya alatt, ez a két óra kellemes lebegésben elfeledteti igazi súlyunkat. Itt a cél, fel a lépcsőn, leolvasás, webkamerába mosoly, 2:17, jó időt úsztam, ahogy a pólón is virít: Megúsztam! Kötelező sorban állás a szponzori sátraknál kis munícióért, és kissé feltöltődve botorkálok a sátrak felé a hátizsákomért. Hívom a családot: ők megnyugszanak, hogy apa átért, én is megnyugszom, mert hagytak buktát.

VISSZA:

A komp a lellei strandról mérhetetlen lassúsággal "repít" vissza minket Révfülöpre. A karunkon lévő vonalkód segítségével így intézünk mindent. Az északi-parton hozzátartozók várják a hajók érkeztét, áthámozom magam rajtuk, séta fél Révfülöpön át, vissza az autóig. A 71-es vissza is botrányos, az "Autópálya 14km" táblánál már áll a sor, gyötrelem míg felhajt az ember, felkészülök minden rosszra, de kellemeset csalódva, a pályán lendületesen haladva jutok haza."